„Felszabadultan tudtunk dolgozni, és nálam ez a legfontosabb”

Tavaly mutatták be a Valami madarak című filmet. A mozi olyan kérdéseket feszeget, amiről nem nagyon szokás beszélni. Mi lesz az idős hozzátartozónkkal, ha kiköltözünk külföldre? Ha nincs más megoldás és marad az idősotthon, ott milyenek a körülmények? Jó lesz-e ott az idős rokonunknak? A társas magányt hogyan lehet kezelni? Nincsenek erre igazán válaszaink, ennek ellenére a film megoldása gyönyörű. A generációk harca helyett az egymásra találások sorozatát hozza el a végkifejlet. A filmben az otthonba költöző idős édesapát Szacsvay László, a fiát Valcz Péter alakítja. Pétert kérdeztem a castingról, a forgatásról és a szereppel kapcsolatos megéléseiről.

Hogyan kaptad meg a Valami madarak apa-fia páros fiú szerepét?

Bartsch Kata, castingdirektor hívott. Még Kaposvárról ismerjük egymást. Kata nagyon kitanulta ezt a szakmát is, és igazán nekem való szerepekre hív. Többfordulós casting volt. Előbb egyedül, majd különböző párosításokban is kipróbáltak.

Ismerted a film történetét?

Egyre több jelenetet ismertem meg, szóval lassan összeállt a puzzle. De persze az alaptörténetet már rögtön az elején elmesélik. Sőt, azt már a hírekből is lehetett tudni, hogy az Inkubátor program egyik nyertes filmterve a Valami madarak, Hevér Dániel rendező és Kertész Zsanett forgatókönyvíró közös munkája. Nem ismertük egymást, de rögtön az elején felszabadult volt a légkör, ami egy castingon azért ritka.  Talán el is pimaszkodtam, és miután megkaptam a szerepet, azért volt pár idegesítő, de persze javító szándékú ötletem.

És mi volt, ami szerinted nem jól működött a szövegben?

Nem az, hogy nem működött, inkább azt éreztem, hogy pontosításra szorul. De persze én a saját szerepemből indulok ki, annak az igazságát keresem, nem látom a filmet egyben. Nekem az volt a fontos, hogy az apját az idősek otthonába küldő fiúnak, Máténak szinte ne legyen döntési helyzete. Mert ha például azt látjuk, hogy simán ki tudnának fizetni egy otthoni ápolót, akkor az visszás, hogy ennek ellenére bedugja az apját egy otthonba. Máté kihívása viszont a középgeneráció kihívása, és itt fontosabb, hogy mindenki tudjon vele azonosulni. De aztán megnéztem a filmet és rájöttem, hogy merő okoskodás, amit toltam, és a film más dimenzióban mozog, és más szinten hat.

Mi tetszett meg a szerepben?

Ez nem ilyen megtetszéses dolog. Megkapok egy szerepet, aminek nagyon örülök. Lesz róla egy elképzelésem, amit megpróbálok megcsinálni. A rendezőnek is van egy elképzelése, amit megpróbálok megérteni és beépíteni. Szóval ez egy építkezési folyamat. De talán az már az elején látszott, hogy van benne kihívás, vannak drámai jelenetek, amik persze mindig izgatóak. A kihívás az tetszett. Ja, meg hogy németül is kell beszélnem. És hogy nem gáz az akcentus.

Az idősek és a fiatalabb generációk kapcsolódásai a családban, az idősotthonokban élők mindennapjai, kapcsolatai kevésszer jelennek meg filmekben. Hogyan látod az idős korosztály helyzetét?

A munkaalapú társadalom nehezen tud mit kezdeni a magukat már nehezen ellátó idősekkel. Azokkal, akik már nem dolgoznak. Azok számára, akik még nem dolgoznak pöpecül ki van építve a pálya, bölcsőde, óvoda, iskolák. Sőt, ide a szülőknek kötelező beíratni a gyereket, az államnak meg kötelező biztosítani ezeket az intézményeket. Ezzel szemben az élet vége közel sincs ennyire kitalálva. Vannak persze jó koncepciók, például hogy az árvaház és az idősek otthona közös területen van. Az árvák kapnak nagyszülőket, az idősek meg unokákat. És persze ez sem ilyen egyszerű, de képzelj el egy olyan életet, ahol várod az öregkort. De egyelőre az idősödés, a halál témája nagyon keveset tárgyalt kérdés, és ez túlmutat a magyar állapotokon.

A filmben megjelenik a magány. A kislány, Zoé magárahagyottsága, akit Kizlinger Lilla alakít és Máté édesapjának magányossága is. Ez sodorja végül a két karaktert egymás mellé. Mit gondolsz erről?

Én az egyik szálnak vagyok a szereplője, és Lilla által játszott karakterrel nem kerültem össze ebben a mikrovilágban. Viszont piszok nehéz lehet azoknak a családoknak az élete, ahol a gyerekek külföldre költöztek. Távkapcsolat. Csak a hiány marad, meg a bűntudat, meg ebben a történetben a magány.

Dolgoztál már együtt Hevér Dániel rendezővel?

Nem, ez volt az első közös munkánk, nekik meg az első nagyjátékfilmjük. De jó volt! Szívesen dolgozom velük. Ha persze lesz olyan szerep.

Szacsvay Lászlóval is ez az első közös munkád?

Igen, és remek volt. Már a castingon találkoztunk. Ott volt mikor mondták, hogy engem választottak. Egy lehetetlen magas épület hatalmas teraszán dohányoztunk és a sakkról beszéltünk épp, mikor a Daniék közölték, hogy együtt fogunk játszani. Jóban lettünk. Sokat lógtunk együtt a forgatási szünetekben. Bensőséges lett a viszonyunk.

Mennyi ideig forgattátok a filmet?

Körülbelül egy hónapig. Inkubátorfilmes költségvetésből ennél sokkal többet nem is lehet kigazdálkodni.

Visszatérve az apa-fia szerepre, azt nyilatkoztad, hogy ambivalens érzés volt megélni ezt az apa-fia párost annak tükrében, hogy Németországban voltál, amikor édesapád elhunyt. Tudsz beszélni erről?

Nem akarom a személyes történetemet rávetíteni a filmre, hiszen a részletek nagyon másak, de volt egy pár nyugtalanító hasonlóság. Szacsi egy évvel fiatalabb apámnál, szóval ugyanaz a generáció, én meg valóban Németországban játszottam, amikor ő 66 évesen elment. Lefalcolt. Ezek miatt néha belekerültem egy alternatív valóságba. Semmi különös, csak egy kis morbid asszociáció, ami túl könnyen adta magát.

A forgatás közben ez nem jött elő, ilyenkor csak a meló van. Különben sem vagyok egy érzelmes színész. Nálam nincs olyan veszély, hogy a method acting (a játszás módszere – a szerk.) félrecsúszik és a személyes életem kontroll nélkül elhatalmasodik rajtam. Ez nem egy képesség, inkább adottság.

Mit adott neked az a film?

Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egymás után három filmet is forgattam, a Valami madarakon kívül Vékes Csaba, Lepattanó, Nagy Borbála, A világ eredete is nagyon jó munka volt. A Valami madarak baromi jó visszajelzéseket kapott. Szerintem ez az interjú is annak a jele. Jó is volt beszélni róla, és visszaidézni a forgatást. Felszabadultan tudtunk dolgozni, és nálam ez a legfontosabb kérdés, hogy a helyzet, amiben dolgozunk görcsös vagy felszabadító.