Amikor meglátom a vékony, sárga könyvet montázzsal az elején, érzem a napolaj, a lángos és a sült hekk illatát, hallom a strand tipikus zsongását. A ’70-es években a családi, balatoni nyaralásokhoz hozzátartoztak a Hód könyvek, édesapám nagyon kedvelte a sorozatot. Amikor később már én is olvashattam egy-egy részt, lenyűgözött ez a fajta krimi. Hód, a titkosügynök mindig tudta a megfelelő reakciót, vágott az esze, mint a borotva, és könyörtelenül elkapta a kémeket és egyéb gonosz bűnözőket, akik a hazánk ellen akartak cselekedni.

Maga volt a megtestesült rejtély. Sose lehetett tudni, hogy melyik szereplő bőrébe bújt az adott nyomozáskor. Csak Bana ezredes, aki a kapcsolattartója volt ismerte őt, és mindig a regény végén derült ki, hogy a lehetséges két-három szereplő közül éppen melyik az elhárítótiszt. Nemrég újraolvastam Mattyasovszky Jenő regényét, és már teljesen más érzéseket keltett bennem ez a könyv. Erős hatást gyakorolt, egészen nosztalgikus hangulatba kerültem – minden elvtárs presszókávét és konyakot iszik, bármikor, bárhol rágyújtanak, és a technika csúcsát a golyóstollba rejtett mikrofilmes fényképező jelenti. Emlékeztem a vastag talpú cipőkre, hogy milyen menő volt egy Opel és hogy nem csak Lada taxik voltak0, és hogy örült, akinek volt telefonja (bár néha nem kapott vonalat).

A korszak technikai újdonságai ma már avíttnak számítanak, de az, ahogy a nyomozók a fejüket használva rájönnek a bűnügyek megoldására, tiszteletre méltó. A szereplőket jól választotta ki az író, néha sablonosak az alakok, de könnyű azonosulni a jókkal és utálni a rosszakat. A történet mindig megfelelő számú csavart tartalmaz, és jók a párbeszédek is. 

“A zseblámpa fénye azután a mellékhelyiséget pásztázta át, végül az előszobából nyíló fürdőszobaajtóhoz ért. A kilincs könnyen engedelmeskedett a nyomásnak. A falat borító csempe visszaverte a fénysugarat. A kíváncsi idegen megtorpant, a lámpát a csordultig telt fürdőkádra szegezte. A meglepetéstől szinte kővé dermedt. A víz felszínén szétterülve sötét hajtömeg lebegett.”

Sokszor finoman, máshol direktebben van benne az szocializmus, mint államforma dicsérete. A világrendek közül egyértelműen erre tette le a szerző a voksát, valószínű ez volt a megjelenés feltétele. A szerző, Mattyasovszky Jenő legalább annyira titokzatos figura, mint kreálmánya, Hód. Egy blogbejegyzésben találtam róla néhány sort, egyébként sehol semmit, pedig többféle módon kerestem még az Arcanum Digitális Tudománytárban is. Mattyasovszky rendőrként kezdte pályafutását, majd nyomozó lett, végül a hatvanas években újságíróként dolgozott a Magyar Rendőr hetilapnál. Tapasztalatait felhasználva, fiatal nyugdíjasként egyre többet írt, az olvasóknak kifejezett igénye volt a „szocialista krimikre”.

Kötetenként százezres példányszámban is elfogytak a regények, állítólag összesen közel kétmillió példányt vettek meg a műveiből! Noha egy interjút sem találtam vele, de a Képes Újság például részletekben közölte a regényeit, mindig volt hozzá rajz is. Sőt, megjelentek képregény formában is. Ha valakit nemcsak egy krimi érdekel, hanem a 40-50 évvel ezelőtti Magyarország kémei és a hajsza utánuk, ajánlom Hód történeteit.

Az eredeti írás az Olvassatok mindennap blogon jelent meg.