„Nem vagyok hős, csak szeretem feszegetni a határaimat, és kellenek nekem az éles helyzetek” – szögezi le Salát Luca szakpszichológus, aki önként jelentkezett dolgozni a János kórház covidos betegeket fogadó osztályára. Luca azért hangsúlyozza ezt ki, mert írt egy beszámolót, ami a kórházi tapasztalatairól, érzéseiről, az osztályon végzett munkájáról szólt, és sokan hősként ünnepelték a poszt alatti kommentekben. Neki viszont ez a munka nem a hősiességet jelenti, hanem egy nagyon fontos állomást a saját személyiségfejlődésében. Beszéltünk arról is, hogyan változott meg az élethez, a halálhoz való viszonya, miben tud segíteni a körülötte levő ápolóknak, betegeknek a nehéz helyzetekben.

Megkaptad már az első koronavírus elleni oltást?

Igen, és egészen flottul ment minden, az elsők között oltottak minket az osztályon. Semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam, jóléreztem magam utána is. Két hét múlva kapom meg a másodikat.

Hogyan kerületél a János kórház Covid-részlegére?

A János kórházhoz tartozó Budai Gyermekkórház neurológiai ambulanciáján dolgozom pszichológusként. A járvány idején a kórházban kialakítottak Covid-osztályokat, és novemberben kérték, hogy aki tud, menjen segíteni a betegek ellátásban. Önként jelentkeztem, és a legnagyobb meglepetésemre felvettek, pedig semmilyen egészségügyi végzettségem nincsNagyon örültek annak, hogy pszichológussal bővült a csapat. Most a nővéreknek segítek olyan területeken, ahol nem kell szaktudást, például a vérnyomás-, vércukorméréskor, a betegek pelenkázásnál, etetésénél-itatásánál, és az ágynemű áthúzása is egészen jól megy már.

De azért ez nem volt ennyire egyszerű. Nagyon szorongtam a jelentkezés után attól, milyen lesz az első találkozásom a halállal. De nem volt időm sokat gondolkodni, mert az első munkám volt, hogy segítettem egy elhunytat levenni a gépekről. A másik nagy tapasztalásom az volt, amikor a nővérrel bementünk egy nénihez vérnyomást mérni, és mire felraktuk a mérőt, már nem volt vérnyomása. Abban a pillanatban halt meg, amikor megpróbáltuk megvizsgálni. Ekkor szembesültem a félelmeimmel, és azzal, hogy le tudtam küzdeni ezeket.

Hány órát dolgozol egy nap?

Kezdetben kétszer 12 órás műszakokban, ahogy a nővérek is. Ez azt jelentette, hogy reggel 7-től este 7-ig bent voltam az osztályon maszkban, szkafanderben. A legnagyobb leterheltségnél is meg tudtuk oldani, hogy 3-4 óránként pihenjünk, amibe belefért az evés-ivás, mosdóba menetel és az átöltözés is. Aztán úgy ítéltük meg, hogy heti két alkalom kevés a betegekkel, jobb, ha többször találkozom velük rövidebb időre, ezért most heti három napra osztom el a hivatalos óraszámomat.

Mennyi a betegek átlagéletkora az osztályon?

A lélegeztetőgépekkel ellátott osztályon az idősebb generáció van túlsúlyban, de persze akad kivétel, például egy 47 éves beteg több hete bent fekszik. Neki semmilyen alapbetegsége nincs és sportolt is, várhatóan ő kikerül majd az osztályról. De ugyanez elmondható egy 33 éves betegről is, aki valószínűleg szintén el fogja hagyni a kórházat.

Azért fogalmazok feltételes módban, mert egy-egy páciens állapota nagyon hirtelen változhat, az egyik pillanatban még úgy látjuk, hogy gyógyul, de aztán hirtelen visszaesik.

A nővéreknek való segítség mellett tudod hasznosítani a pszichológusi végzettségedet az osztályon?

Most már igen, hogy kevesebb beteg érkezik, és belerázódtam a munkába. Amikor bedurvult a járvány, a kórházi személyzet csak azzal volt elfoglalva, hogy minél hatékonyabban dolgozzanak. Karácsonykor kezdődött aztán, hogy csökkent a betegek száma, és tudatosult az osztályon, hogy pszichológus vagyok. Egy alkalommal az osztályvezető főorvos összecsapta a kezét és azt mondta, „nagyszerű, profilt bővítünk, mert most már van pszichológusunk is”. Most elsősorban pszichológusként veszik a hasznomat. Kicsit furcsa is, mert ebben az esetben a terápiára szánt idő beleágyazódik a mindennapi tevékenységekbe.

Az orvosok és a nővérek is jelzik, hogy melyik betegnek van szüksége rám, de nagyon sokat segítek az egészségügyi személyzetnek is, amiért iszonyatosan hálásak. A nővérek nagyon stresszesek, rossz állapotban vannak, megrázza őket, a rengeteg haláleset, mert ilyenkor értelmetlennek érzik a munkájukat. Az osztályunkon éber állapotban a lélegeztetőgépen lévő betegeink túlélési esélyei nagyobbak, mint az intenzív osztályokon altatásban lévőké, de még így is sok beteget veszítünk el.

A leterheltség nagyon nagy volt a karácsony előtti időszakban, a 17-20 betegre jutó 3-4 ápoló gyakorlatilag folyamatosan beteg mellett volt. Itt más a siker mérhetősége, mint a hétköznapi pszichológiai munkában, itt egy néhány hét alatt összeszokott szakmai csapat dolgozik azon, hogy mindenki a saját szaktudását hozzátéve életben tartsa a beteget.

De persze azért akadnak sikerek, amikor valaki a halál árnyékából jön vissza, lekerül a lélegeztetőgépről, és elhagyja az osztályt vagy átviszik egy másik részlegre. De azt látni, kell, hogy ebből a sikerből jóval kevesebb van. Sokan, amikor hivatalosan is kigyógyulnak a koronavírusból, akkor átkerülnek erősödni egy másik osztályra.

Azt is figyelembe kell venni, hogy fekszenek az osztályon olyan betegek, akik esetleg már több szobatársuk halálát végignézték.

Tudsz majd ezekből a tapasztalatokból profitálni a későbbiekben?

Ez majd a hagyományos terápiáknál fog kiderülni. De az biztos, hogy a halállal való találkozás nagyon nehéz tapasztalás. A szakmámból kifolyólag foglalkozom a gyásszal, de hozzám úgy jön a páciens, hogy elvesztette a számára fontos embert és segítséget kér, hogy feldolgozza a történteket. Az elmúlással való szembesülés segített leküzdeni a rettegést azzal kapcsolatban, hogy halálos beteg ember járjon hozzám terápiára, akiről mind a ketten tudjuk, hogy hamarosan elmegy közülünk.

A terápiákon együtt átgyúrunk dolgokat, és ezeket remélhetőleg hosszú távon magával tudja vinni a páciens. Nagy tanulság, hogy a kórházban az itt és most van, nem lehet a jövőre fókuszálnunk. A Covid-sztályon, ha elkezdek dolgozni egy beteggel, lehet, hogy másnap arra megyek be, hogy üres az ágya. Azt kell elfogadni, ha meghal a beteg, akkor az volt a munkám értelme, hogy ott ültem mellette az utolsó óráiban, és nem magányosan ment el, hanem valaki fogta a kezét, törődött vele.

Mi motívál arra, hogy még mindig visszamenj dolgozni az osztályra?

Nagyon jó érzés segíteni másoknak, sokat kapok a betegektől, ápolóktól, orvosoktól, egyéb szakszemélyzettől. Szívet melengető például látni, hogy amikor bemegyek a kórterembe, a takarító néha ott ül egy-egy beteg ágya mellett és beszélget vele. Nagyon erős kötődésem van ehhez a munkához és a betegekhez, akikkel átlagosan négy-hat hétig vagyok együtt. Már része vagyok a történetnek, beépültem a rendszerbe.

Kihívásnak élem meg, mert próbálgathatom a határaimat. Az sem mellékes, hogy amikor jelentkeztem, akkor a kiégés határán voltam. Belefáradtam a hétköznapokba, és azt éreztem, hogy váltanom kell, valami mást kell csinálnom. Az is tény, hogy engem mindig vonzottak az éles helyzetek, szeretek bevetésen lenni. A 2017-es veronai buszbaleset után szinte azonnal csatlakoztam a segítő csapathoz, és ez a munka is rengeteget adott nekem emberi és szakmai szempontból egyaránt.

Meddig maradsz az osztályon?

Most úgy tervezem, hogy a járvány lecsengésééig, azaz az osztály bezárásáig, vagy ameddig bírom, és ameddig a hasznomat tudják venni. Nagyon sokan szabnak maguknak határidőt, és tudják, meddig maradnak. Először nem tudtam én se, hogy mennyire fogok tudni beleilleszkedni a rendszerbe, aztán egy pár nap után tök egyértelmű volt, hogy itt a helyem.

Ezek után hogyan tudsz majd visszazökkenni az évek óta megszokott kerékvágásba?

Nem tudom, és félek attól, mi lesz velem, ha lecseng a vírus, és hogyan tudom majd felvenni újból a ritmust. Az osztályon végzett munka nagyon fontos állomása a személyiségfejlődésemnek. Nagyon sokat adott, teljesen másként viszonyulok az emberekhez, az élethez és a halálhoz. A hála és az alázat bekerült azok közé az alapfogalmak közé, ami az életemet vezérli.

Kiemelt kép: Salát Luca szkafanderben

Frissítve: 2021. február 26. 20.23