Hartay Csaba sokoldalú kortárs irodalmár, új regénye megjelenése kapcsán beszélgettünk az alkotás folyamatáról, a kamaszkori kötődésről és hogy mit jelent a #merjdugni a Viharsarki Kattintóson.
– Író, költő vagy egy tehenészet vezetője?
– Elsősorban költőnek gondolom magam, a vers örök, az minden héten velem van, ha nem is minden nap. A munkámat tekintve pedig egy cég mindennapos ügyeit intézem, ami történetesen tejtermeléssel foglalkozik. Csak a szépirodalmi tevékenységem utáni keresetből nem tudnék megélni, az egy nagyon minimális kiegészítés. Konkrétan éhenhalnék, ha csak ez lenne.
– Kilenc verseskötet és öt prózai mű után most jelent meg legújabb regénye, A Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt. Sok szempontból más, mint az eddigiek, a vicces részek mellett filozofikus mélységű eszmefuttatások is vannak benne. Hogyan lehetne kategorizálni egy regényt, ahol ennyire hangsúlyos a fantázia, az időutazás?
– Megírni szórakoztató utazás volt a saját fantáziámban, félelmeimben, szorongásaimban. A bűn bezártságáról szól, hogy nem lehet kilépni a saját fejünkből, gondolatainkból, minden utazás maradással ér véget. Nem tudom kategorizálni, és ahogy látom, azoknak se nagyon sikerül, akik eddig olvasták. Épp ettől izgalmas.
– Ez a kötet sokféle stílust villant fel a szereplők alakjához viszonyítva, a végén szerintem néhány oldalnyi szöveg olyan, mintha vers lenne. Hogyan születnek az alkotásai?
– Sosem tervezem tudatosan a történeteimet, amikor elkezdem írni, nem tudom, mekkora terjedelmű lesz, és konkrétan mi lesz a vége. Azt persze tudom, mikor kezdek bele versbe, és mikor prózába. Gyakran természetesen bevillannak, belefolynak a szövegbe más műfajok is, ettől titokzatos és örökké friss maga az alkotói folyamat számomra, sosem nyűg, feladat vagy munka az írás, hanem kikapcsolódás, élvezetes tevékenység. Az utómunka persze mindig munka. De ha könyvet szeretnék a megírt szövegből, ezt nem lehet, és nem is szabad megúszni.
– Melyik szereplő vagy szereplők voltak a kedvencei? Lehetséges, hogy egy kicsit mindegyik alakban megjelenik?
– Biztosan így van, de ez írói szempontból talán nem a legszerencsésebb beismerés. Igyekszem persze eltávolítani magamtól a szereplőimet, és legtöbbjük nem kizárólag én vagyok, hanem más alakokból, az életemben előforduló vagy előfordult emberekből gyúrom össze őket. Mindig az a kedvenc szereplőm, aki épp megszólal.
– Milyen szépirodalmi művön dolgozik most?
– Mindig írok valamit, de jelenleg nincs konkrét, kijelölt irány vagy útvonal. Szemlélődöm, nézelődöm, pár hete jelent meg az új könyvem, még abban élek, nem akarok rögtön, tudatosan belekapni valami másba. Versek persze folyamatosan születnek.
– Mitől függ, hogy verset ír vagy regényt?
– A vers az születik, a prózához azért oda kell ülni, és az azért időigényesebb. Hangulat- és állapotfüggő, mikor mit kezdek el írni.
– A lírai vagy a prózai kötetei állnak közelebb önhöz?
– Nem állnak hozzám közel ezek a kötetek, igyekszem eltartani magamtól a könyveimet, és mindig az aktuális sorokra koncentrálni, amiben épp benne vagyok. Nekem az bőven elég, ha néhány olvasóhoz közel kerülnek, amiket leírok. De ha muszáj valamit írni, mondani, akkor a Lerepül a hülye fejeteket szeretem, mert az a teljes kamaszkorunk krónikája.
– A Lerepül a hülye fejetek és a Rajongók voltunk kötetekben is erős a nosztalgia a gyerek-, majd a kamaszkor iránt. Miért ennyire fontos ez az időszak?
– Mert a kamaszkor tele volt izgalommal, jóleső izgalmi állapottal, örökös készenléttel, állandóan a riasztásra figyeltünk, ez az időintervallum nem tekinthető egységes masszának, mint az a korszak, ami utána beáll a legtöbbünk életében. Sűrű, sokfényű, vibráló időszak volt, minden akkor kezdődött el, minden új volt és minden ismeretlen. A megszokás beállta nem tartogat számomra írói szempontból semmi újdonságot, semmi olyat, ami papírra kívánkozik. Ez persze változhat az évtizedek múlásával, de sosem az az érdekes számomra, mi van éppen körülöttem, hanem, hogy ami eddig megvolt, az hová tűnt, és milyen okok vezettek oda, hogy szinte már részleteiben sem fenntartható.
– Megbékélt a felnőtt léttel?
– Az a titka ennek a megbékélésnek, hogy pont az ilyen visszaemlékezések írásával nem engedem, hogy végképp felnőjek.
– Ha lenne egy időgépe, hová utazna vele?
– Vissza egy hétre a kilencvenes évekbe, de csakis ennyi tapasztalattal, ezzel a fejemmel. Az iskolák nem hiányoznak. Nyomasztó írni is róla. Az viszont így kétséges, hogy tudnám-e élvezni azt a korszakot a mai agyammal.
– Hátrányban érzi magát vidéken élő íróként?
– Biztos van ilyen kategorizálás, hogy ki számít jobban, kit értékelnek kevésbé, csak nem tudom, hogy kik ezek az ítészek, és fontosak-e egyáltalán. Amit innen el lehet érni, egy szarvasi tehenészetből, úgy érzem, egy ideje ott vagyok. Nívós, komoly könyvkiadó jelenteti meg a könyveimet, jó folyóiratok és antológiák közlik az írásaimat folyamatosan. Akinek meg az számít, milyen város szerepel a lakcímkártyámon, az úgysem az írásaim alapján ítél meg.
– Milyen a kapcsolata a kortárs irodalmárokkal? Van, akivel barátok?
– Vannak, akikkel baráti viszonyban vagyok, igen, és sok olyan van, akivel sosem találkoztunk személyesen, de ismerősöm a Facebookon. Jó ez a rengeteg irodalmi kapcsolat, mert a hírfolyamom így kortárs irodalmi tallózóként működik, első kézből értesülünk egymás publikációiról, új könyveiről.
– Melyik olvasott legutóbb, ami tetszett?
– Jón Kalman Stefánsson trilógiáját olvasom épp, misztikus világba repít, abszolút kikapcsol. De emellett sok történelmi tárgyú könyvet is olvasok. Meg kortársak versesköteteit. Most is szét van dobálva pár kötet az éjjeliszekrényem körül, a feleségem nem örül ennek a porszívózáskor.
– Évek óta blogol, a Viharsarki Kattintós nagy népszerűségnek örvend a Facebookon, már 23 ezer követője van. Mennyi időt tölt ennek a menedzselésével?
– Nagyon minimális az erre szánt idő, kivétel, ha valami hosszabb posztot teszek ki, itt inkább ilyen villámtréfák mennek, gyors reagálások közéleti dolgokra, aktuális történésekre.
– A VK rajongók szeretik a humorát, de sokszor olvasható értetlenkedő hozzászólás. Vicces nemzet vagyunk?
– Nincs összehasonlítási alapom, hogy más nemzetek mennyire viccesek. Itt is vannak fafej arcok, akik kötözködnek, tudnak jobbat. Mindenki előtt ott a szabad lehetőség, három perc alatt létre lehet hozni facebookos oldalt, és oda azt ír ki az illető, ami szerinte a legjobb, legviccesebb. De nagyon sok olyan is van, akivel egyre jár az agyunk.
– Sokszor használja a posztokon a #merjdugni kifejezést, megbotránkoztatni akar vagy ezzel is viccel?
– Ez egy szimpla baromság, a #merjélni helyett írtam ki egyszer, és ittragadt, semmiféle jelentősége nincs. De ha nem írom ki, páran már követelik. Védjegy arra, hogy itt majdnem minden komolytalan ökörködés.
– A nyelvi humor erősen jelen van az oldalon, szeret szóvicceket kitalálni?
– Szerintem ez nem szeretet kérdése, erre vagy van készséged, vagy nincs, de nem akkora szám. Ezek bevillannak, ha az ember olvas valamit, vagy beszélnek hozzá, játék a szavakkal, nyelvi lelemény. De ha már szeretet, akkor szeretek direkt nagyon rossz vicceket kitalálni. Ezt a paródia paródiájának hívom.
Képek forrása: Hartay Csaba
