Nagy Botond fotós évtizedek óta megörökíti a XV. kerületi eseményeket, a kerület jellegzetes építményeit, izgalmas kerületi személyiségeket. Készített sorozatot többek között régi, patinás kapukról és megörőkítette az M3-as autópályával ketté szelt MÁV-telepi lakótelep házait. Arról is kérdeztem, hogy miért választotta ezt a hivatást, és milyen más hobbija van még.
– Mikor és miért döntöttél a fotózás mellett?
Azt hiszem nem volt döntés, inkább beleszédülés volt ez, bár nyilván nem történt öntudatlanul. Már az általános iskola vége felé összebarátkoztam a fotográfiával. Néhány képem révén kerültem kapcsolatba Ráday Mihállyal, aki hívott az akkor alakuló Városszépítő (ma már Városvédő ) egyesületébe. Ennek egyik nagy akciója volt, hogy tagjai az egyes belső városrészek valamennyi régi épületéről fotódokumentációt készített. Ezek voltak az első fotóim, amiket feladatszerűen készítettem. Aztán pár év múlva elaludt az érdeklődés és egyetemi éveim alatt kelt életre, amikor a Germanisztika mellé felvettek a Kommunikáció szakra és az egyetemi lap nyüzsgő szerkesztőségébe kerültem.
Ekkor már barátságban voltam Vargosszal, aki 15. kerület fotósa volt a legutóbbi időkig és általa újra impulzusokat kaptam. A újságírás felé affinitást érző Kommunkáció szakosok természetes élőhelye és szakmai kibontakozásának terepe volt a Szegedi Egyetem c. lap szerkesztősége, ahol a főszerkesztő fölkért a fotóriporteri munkára. Ez az időszak nagyon jó iskola volt, élénk műhelymunka folyt.
Az egyetemi lap érdeklődése és hatása túlterjedt az egyetem falain. Az egyetem után persze kézenfekvő volt, hogy a fotózás lehet az egyik irány, amerre lépek, de a kérdés nyitott volt. Nagyon hamar jött a lehetőség, hogy az akkor induló RTL klubnak fotózzak és ez munka tulajdonképpen fel is tett egy vágányra. Ugyanakkor döntés azóta sem született és őszintén szólva a fotózással való kapcsolatom nem szentségi házasság, ha az élet úgy hozza, szívesen indulok el másfelé.
– Mi volt a legkedvesebb fotód, fotósorozatod?
Nehéz lenne egyet kiemelni. Minden olyan téma, ami jelent valamit számomra és az alkotás szabadságával rendelkezem kedvessé válik. Lehet ez persze megrendelésre készülő fotó vagy fotósorozat is, ahol a megrendelő bizalmát érzem. Így történt ez a fotóalbumaim esetében például, ahol nem feszítettek szoros határidők és a legnagyobb szabadságot élveztem témaválasztásban, feldolgozás módjában. Így született meg a Magyarországról, Budapestről, Szegedről és a Balatonról készült albumom is. Nem csak örömmunkák voltak ezek, de például széltében-hosszban bejárva Magyarországot rengeteg adósságot törlesztettem
Nagyon kedves volt számomra két olyan album előkészítése is, amelyek végül már nem érhették meg a nyomtatást, mert a könyvpiac megváltozása a kiadót térdre kényszerítette. Ezeket Horst Hamann New York Vertical című keskeny, álló formátumú képekből álló albuma ispirálta. Ezekből a képekből egy csokorra való kikerült pár éve a Kozák téri művelődési házban, amikor édesapámmal, Nagy Előddel állíthattam ki.
– Készítettél fotósorozatot Albániáról, mi fogott meg benne?
Ez a fotósorozat valójában nem célja, hanem eredménye volt csak egy albániai utazásnak, amit már jó pár éve történt pár barátommal. Nem is tekinthető sorozatnak, inkább csak képek sokaságának. Időben sajnos rövid, de sűrű utazás volt, számtalan várost és tájat érintettünk olykor úttalan utakon. Emlékszem az utikönyvre, amit forgattunk. Azt írta, hogy vannak utak, amiket az Albánia térképek még nem jelölnek, ugyanakkor ne okozzon meglepetést, ha egy térképen feltűntetett másikat pedig egyáltalán nem lelünk, hiszen az valószínűleg nem létezik. A néhány kilométerenként körforgalommal megszakított autópályát lovaskocsik és kerékpárosok tarkították.
A turizmus minimális volt, multinacionális üzletláncok sehol. Mifelénk a bankkártya használata már teljesen általános volt, ott egy modernebbnek tetsző benzinkúton próbálkozásunk nyomán a kutas hosszan forgatta kezében a plasztikkártyát és látszott, nagyon gondolkodik azon, hogy azzal ugyan mit akarhatunk. Számtalan nem túl réginek tűnő, de bezárt üzlet jelezte, hogy kereskedelmük még nem heverte ki a 97-es polgárháborút és gazdasági összeomlást. A kommunizmus évtizedei alatti teljes izolációja az országnak pedig köztudott.
Az elzártság és a szegénység pedig egy egészen különös civilizációs zárványt eredményezett, ami a fantasztikus természeti adottságok mellett a fotós számára elképesztő bőségét jelentette a témáknak. Jó lett volna akkor sokkal hosszabb időt eltölteni ott. Néhány éve megfordultam Shkodrában, ahol már az első benyomások azt harsogták, hogy bizony nem csak én fordulok ott meg, hanem Albániával is megfordult a világ egy évtized alatt.
– Melyik a kedvenc magyar városod és miért?
A lokálpatriotizmus talán a szülővárosomat, Budapestet mondatja velem, de ha ilyen illemszabályoktól
Ami pedig nem a személyes kötődés miatt kedvenc, az alighanem Sárospatak és ennek megmagyarázása már nagyobb kihívás. A város történelme, művelődéstörténeti jelentősége nagyon megérint, mikor ott vagyok. Általában is nagyon szeretem Kelet-Magyarországot és Sárospatak bennem szimbóluma ennek a térségnek. Amikor a Magyarország albumomon dolgoztam, különös örömöt jelentett ennek a térségnek a bejárása. Több régi házat, egységes faluképet láttam, ami bizonyára annak tulajdonítható, hogy szerényebb körülmények között élnek az emberek, mint mondjuk a nyugati végeken.
Egyszer azt olvastam, hogy Németországban több érték pusztult el a második világháború utáni évtizedekben, mint magában a háborúban. Sajnos kétségtelen, hogy a tőke nagy romboló erővel bír, nincs tekintettel a múlt értékeire. Láthatjuk ezt sokfelé. Visszakanyarodom Szegedre: minden alkalommal, amikor ott vagyok, belebotlok egy-egy több, mint száz éves ház lerombolásába. A híres napsugaras házakból már csak mutatóban akad egy-egy. Az hiszem, hogy az értékőrzést sokkal komolyabban kéne venni. Édes kevés, ha csak a műemlék házak kapnak valódi védelmet, azok megőrzése mellett a környezetünk még tökéletesen át fog alakulni. Persze ez bizonyára nem mindenkinek fáj.
– Melyik a kedvenc európai országod és miért?
Sokfelé megfordultam, de igazán nagy globetrotter nem vagyok. Kedvenc Európai országom természetesen Magyarország és ezt erősebb meggyőződéssel mondom, mint Budapestet egy kérdéssel feljebb. Amikor Magyarországot mondom, akkor pedig – minden nacionalizmus nélkül – a történelmi Magyarországra gondolok.
Szeretem Ausztriát, csodálom, hogy egy életnagyságú terepasztalt tudtak készíteni, amit rend, tisztaság és jólét jellemez és bizonyára ebből következően ehhez az emberek nagyobb kiegyensúlyozottsága és nyugalma társul. Emellett a Mediterráneum vonz, annak minden alkatrészével, tájaival, flórájával, szűk utcáival, és az emberek életszeretetével, derűjével. Ezzel a kettős vonzódással valószínűleg hasonlatos vagyok Thomas Mann Tonio Krögeréhez.
– Mit csinálsz ha nem fotózol?
Talán hobbi, hogy szívesen járok bolhapiacra és böngészek régiségek között, dobozokra, táblákra, régi használati tárgyakra vadászom. Rajongok a régi járművekért, kertemben egy 1966-os Skoda várja sorsának jobbra fordulását. Érdekel a helytörténet, meglepően sokáig tudok nézegetni régi városképeket és fantáziálni készítésének körülményeiről és arról, hogy az expozíció pillanatában mi történhetett a képhatárokon túl. Foglalkoztat a nyelvtörténet, az etimológia és bosszankodom a tudományos kutatásokat mellőző önkényes, bár tetszetős okfejtéseken.
– Miről/kiről készítenél szívesen képet és miért?
Talán az előbbi válaszaimból is kisejlik, hogy nagyon közel áll hozzám az épített örökség fotózása, de élvezettel játszom el a modernebb épületek geometriájával, fény-érnyék kontrasztjával. Nagyon izgalmasnak tartom az fotográfiai szempontból is az indusztriális építményeket. Több mint húsz évig voltam standfotósa a Barátok közt c. sorozatnak, szívesen fotóznék ma is egy nagyjátékfilmet. Minden erdélyi utamon azt érzem, de jó lenne egy erdélyi fotósorozat. Nem én lennék az első a sorban, de akárhanyadiknak is beállnék.
Vagyis több fotográfiai területen is szívesen mozgok, azt hiszem nem is a téma a legfontosabb, hanem inkább a munka légköre, annak a bizonyos – divatos kifejezéssel – rezonanciának a létrejötte, ami szerethetővé teszi a fotózást.
