„A saját regény az igazi szárnyalás”

Rádai Andrea nevét eddig színházi kritikák és műfordítások mellett láttuk, most viszont megjelent első regénye. Beszélgettünk arról, hogy mikor ír egy dolgozó családanya, kik a kedvenc holland szerzői és hogyan kapcsolódik az örökbefogadás a regényíráshoz.

– Dolgozol műfordítóként, kritikusként, szerkesztőként, három kislány édesanyja vagy – mikor írtad a most megjelent, első meseregényed?

– Amíg szerkesztettem a Színház folyóiratot és mellette fordítottam, nem nagyon volt időm az évek óta a fiókban váró saját regényemre. Néha tartottam egy-egy szünetet a fordítás közben, akkor tudtam vele foglalkozni. Írtam egy keveset, majd utána hónapokig megint állt az egész. Aztán amikor jött a harmadik kislányunk, akit örökbe fogadtunk, fél évig nem dolgoztam, otthon voltam örökbefogadói gyeden.

Nem volt könnyű időszak, és egyszer csak fontossá vált, hogy tegyek valamit magamért is: akkor volt a karantén, a férjem gyakran utazott külföldre a munkája miatt… Elhatároztam, hogy ezt a könyvet most befejezem, a fele már készen volt. Minden este nekiálltam tízkor, és tizenegyig írtam, egy idő után nagyon hatékonyan tudtam csinálni.

– A regényed, a Tündérek a tajgán meseregény. Én nagyon élvezném, ha ott élhetnék, ahol a mindennapi életünk mellett van varázslat is – például, ha a tündérkeresztanya elhasználja egy ruha megváltoztatására a napi varázserejét, akkor bizony hagyományosan kell megpucolni a krumplit.

– Ha valamit tényleg szeretek ebben a könyvben, akkor ez a világ, a valóság és a mesés elemek keveredése. Ezt szeretem legjobban az új történetek létrehozásában: ahogyan a valós világba beleszövöm a meséket.

– Mennyi saját élmény és tapasztalat van a könyvben?

– A vonatozás hangulata egyértelműen saját élmény. Fiatal korunkban, a gyerekek előtt – amikor még nagyon sok időnk volt és nagyon kevés pénzünk – gyakran utaztunk a férjemmel és a barátainkkal a volt Szovjetunió területén: Oroszországban, Ukrajnában, Közép-Ázsiában. Pont a Transzszibériai expresszel nem, de amúgy volt részünk napokig tartó vonatozásban.

A hangulat, amikor találkozol a provodnyicával, kalauznővel, akitől mindenki retteg, megjelenik a könyvben. Meg amikor olyan útitársaid vannak, akik különleges történeteket osztanak meg veled, aztán soha többé nem látod őket. Amikor kitaláltam a mesét, erős képek voltak bennem – az esküvő, a gangos bérház és a regény befejezése, és azt is tudtam, hogy utazni fognak a Transzibériai expresszel.

– Olvasás közben feltűnt, hogy tele van ismeretanyaggal, amelyek szinte észrevétlenül tanítanak, ez szándékos volt?

– Én még több ilyen „útkönyv jellegű” részt írtam bele, de a szerkesztőm azt javasolta, hogy inkább tömörítsünk. Gondolkoztunk azon is, hogy egy térképen jelöljük, hogy melyik város létezik, és melyik kitalált, de végül így hagytuk. Egyébként a férjem olvasta először a kéziratot, ő volt az első szerkesztőm, nagyon hasznos és kritikus tanácsokat adott. Aztán a Pagony Kiadót kerestem meg a kötettel, mert velük már régóta szoros kapcsolatban voltam a fordításaim miatt.

– Kedvenceim voltak a szereplők beszélő nevei. Hogy találtad ki ezeket?

– Szeretem a beszélő neveket. Van, amelyiken hosszan kellett gondolkoznom, van, amelyik azonnal eszembe jutott. Érdekes módon pont a főhős neve volt sokáig csak munkanév, de aztán a végére nagyon megszerettem a „Mimi” nevet. Rájöttem, hogy nem kell minden névnek nagyon különlegesnek lennie.

– Volt kedvenc szereplőd?

Egyértelműen Teusz, a görögteknős. Beburkolózni egy puha, kockás plédbe, kakukkfűteát inni és egész nap olvasni… Az újpesti Király utcai könyvtárban lakó teknőspár ihlette Mimi barátját.

– Én Toll Mácsot, a fordításra képes varázseszközt szerettem a legjobban. Miért idéz a legváratlanabb helyzetekben híres magyar költeményekből?

– A gyermekirodalomban talán Varró Daninál és Szabó T. Annánál olvastam először, de többen is készítenek olyan műfordításokat, amelyekben visszahallasz egy magyar költészeti remeket. Nekem ez nagyon tetszik. Így ez a tolmács, akinek a munkája, hogy nyelveken beszél és fordít, néha nem tud ellenállni annak, hogy megmutassa ezeket a lefordíthatatlan, a magyar nyelvhez és a kultúrához tartozó részeket. Egyszerűen csak kijön belőle.

– Miért a 7-10 éveseknek írtad a könyvet?

– Ha történeteken gondolkodom, mindig a legnagyobb lányom jár a fejemben, és amikor belekezdtem a Tündérek a tajgánba, ő pont ennyi idős volt. A Pagony Zseblámpás könyvek sorozatában jelent meg a kötet, ami éppen ennek a korosztálynak szól. De kellő tudatossággal most már biztosan tudnék a két kisebb lányom korosztályának is megfelelő történeteket írni.

– Említetted, hogy a harmadik lányotok örökbefogadása utána írtad a regényt. Ha jól tudom, ő hároméves volt akkor? Hogyan éltétek meg az örökbe fogadást?

– Voltak nehezebb időszakok és hullámvölgyek, de ezek a vér szerinti gyerekeknél ugyanúgy megvannak. Nagyjából egy év után jött egy fordulópont, addigra minden ünnepet, évszakváltozást megéltünk együtt, temérdek közös emlékünk lett. Most már nem gondolom, hogy nekünk több problémánk lenne, mint egy átlagos háromgyerekes családnak.

Három gyereket szerettünk volna, a két nagyobb lányunk is várta a kistestvért és nekik mindegy volt, hogy anya pocakjából jön vagy egyszer csak hazahozzuk. Ez a hozzáállás meg a lazaságuk segített. Nyilván a nehézségekben osztoztunk, az egész család kivette belőle a részét, de alapvetően mindenki pozitívan állt a dologhoz.

– Nyilatkoztad, hogy a gyerekeidnek köze volt ahhoz, hogy fordítani kezdtél. Hogyan kerültél erre a pályára?

– Bölcsészkart végeztem, holland, angol és magyar nyelvet tanultam. Főleg tanítottam és újságíró voltam, amíg meg nem születtek a lányok. Aztán rájöttem, hogy a család mellett nehéz nyelvet tanítani, mert az órák általában munkaidő előtt és után vannak. Így találtam ki, hogy fordítani fogok. A holland gyerekirodalmat még az egyetemen kezdtem jobban megismerni, akkor még Annie M.G. Schmidtnek is csak egy könyve jelent meg magyarul – mára már ő az egyik leghíresebb holland szerző Magyarországon.

Elküldtem a Pagonynak egy Jip és Janneke, azaz Janó és Janka próbafordítást, de kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, ennek a sorozatnak az első kötetét készültek kiadni. De mondták, hogy szívesen adnak más szöveget, így többek között velük dolgozom azóta is. A szövegekkel volt tapasztalatom, mert elég régóta dolgoztam kulturális újságíróként és színikritikusként. A fordítás azóta is megmaradt, mert kötetlen, jól lehet gyerekek mellett csinálni, és nagyon szeretem, hogy úgy kell kreatívnak lenni, hogy közben vannak keretek. De a saját regény írása az igazi szárnyalás.

– Van kedvenced a kortárs holland és magyar gyermekirodalomból?

– Említettem Annie M.G. Schmidtet, őt nagyon szeretem, és Guus Kuijert is, őt főleg a nagyobbaknak írt könyveiről ismerik nálunk, de nekem nagy kedvencem a Gubanc Manka is, ami a nagy ovisoknak és a kisiskolásoknak szól. A magyarok közül Lázár Ervint szeretem olvasni a gyerekeknek és Weöres Sándor verseit is. A kortárs magyar gyermekirodalomból most hirtelen Dániel András és Harcos Bálint jut eszembe, őket a gyerekek is imádják.

– A könyv megírásában segítettek az eddigi munkáid?

– Igen, például jól jött a színházi tapasztalatom, segít megérezni, hogy egy történet hol lassul le, és rájöttem, hogy erre hagyatkozhatom. A mese dramaturgiailag szigorú forma, úgy kellett megírni, hogy végig lekösse a gyerekek figyelmét. A szerkesztői munkám is hasznos volt, mert emiatt könnyebb távolságtartással nézni a saját szövegem – ami persze még így is nagyon nehéz.

– Mikor voltál utoljára színházban?

– Tegnap!

– Nem hiányzott a karantén alatt?

– Nem, akkor nem. Ha színikritikusként jársz színházba, be is lehet sokallani. Régen egy átlagemberhez képest számtalan előadást láttam, persze sok kritikushoz képest meg kevesebbet megyek. Aztán egyszer csak eljön az a pont, hogy eleged van, csömöröd lesz tőle. Ilyen szempontból a covid pont „jókor jött”. Én akkor online színházat se néztem. Most viszont a három gyerek mellett kevesebb időm van színházba menni, és azokat nézem meg, amik tényleg érdekelnek, megint nagyon szeretek színházba járni

– Tervezed, hogy írsz egy újabb regényt?

Van néhány új ötletem és kezdeményem a fiókban. Most, hogy megjelent a Tündérek a tajgán, talán könnyebben rászánom magam, hogy bátrabban keresek időt egy következő könyv megírására.

Rádai Andreával az olvasók a Könyvhéten június 12-én, vasárnap 12 órakor találkozhatnak a Vigadó téren a Pagony standjánál.

A fotókat Szarka Zoltán készítette.