Nyolc év, Laci.

Ennyi telt el azóta.

Hosszú napok, hetek kétségbeesett reménykedése előzte meg a végső üzenetet, hogy minden elveszett és az a szív, amiről annyit énekeltél, örökre megszűnt dobbanni. A miénk még ver és csendben, kitartóan sajog.

Jöttél, nekünk adtad a legféltettebb, legtitkosabb gondolataidat, érzéseidet. Zárkózottságodban meztelenre vetkőztél előttünk, majd mentél tovább. Átutazó voltál, mint mindannyian, de a te utazásod örömeiben és bánataiban mindenki osztozhatott, mintha az a mi utunk is lenne. Az is volt és mi szívesen utaztunk veled.

Ki voltál te?

Vajon tisztában voltál valaha azzal, hogy mit teszel, mit adsz magadból?

Vajon tudtad, hogy azok a sorok, amik egy lehangolt zongorán, bort kortyolgatva születnek, mit jelentenek másoknak? Nem hiszem, hogy valóban tudtad volna.

És mi vajon tudtuk azt, hogy ugyanannál a zongoránál, vagy bárhol máshol, hogyan tépelődsz, vívódsz, harcolsz, magaddal és a világgal egyformán? Hogy mennyire szeretsz, szeretnél élni, de nem ebben a világban? Nem hiszem, hogy sokan tudták. Mert ez a világ nem a te világod volt, hiába adott neked sikert és szeretetet. A lelked nem győzte elviselni mindazt a sok értelmetlenséget és rosszat, amit ez a világ ont magából. Egyre inkább. Nem tudtál vele azonosulni, de minden dolgáért felelősnek érezted magad.

„A gázkamrák és a templomok,

Én vagyok mindenki és minden.”

Ezt te írtad és így is éltél. Egyszerre tudtad volna magadhoz ölelni és felrobbantani az egész világot, mert felelősnek érezted magad.

„Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos” – írja Heltai Jenő.

Ilyen voltál.

És most itt ülök, nyolc évvel később és azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék.

Írjak a szarkasztikus humorú „szovjet” srácról, aki postaforgalmit végezve leveleket hordott ki és kulcsa volt a Párisi Udvarhoz? Aki aztán teológiát kezdett tanulni, mert valahol legbelül hitt és aki mindvégig tudta, hogy valami más van neki megírva?

Beszéljek a színpadi emberről, aki azt tudta, amit csak a legnagyobbak? Akinek nem kellett mézes-mázos körítés, hanem a kopott, agyonfoltozott nadrágjában és ujjatlan pólójában kiállt a deszkákra, rekedten belekiáltott a mikrofonba és máris olyan dolog történt, amit másoknak a legmodernebb és leggiccsesebb technikával, énekórákkal, stylistokkal, hőre lágyuló körítéssel sem sikerül elérni!?

Az énekesről, aki addig nem volt hajlandó színpadra lépni, amíg a közönséget távoltartó kordont el nem bontják, hogy érintésnyi közelségben legyenek?

Beszéljek a dalszerzőről, aki kortársai közül egyedüliként egyenértékű tagja lett a nagy generációnak, akit Bródy János fedezett fel, hogy aztán megírhassa Koncz Zsuzsa legnagyobbak közé tartozó slágereit, és hangos levelet válthasson a jóbarát Cseh Tamással vagy gyerekdalokat írjon Halász Juditnak?

Írjak a mindenre rácsodálkozó gyerekről, aki a sok-sok aranylemez és nagykoncert után sem hitte el, hogy a Bikini játszik a Republic előtt és nem fordítva?

Vagy az emberről, aki úgy, mint mindenki más, azzal a reménnyel jött a világra, hogy boldog lesz, de valahogyan sehol sem találta meg a valódi boldogságot? Aki, mint modern kori Atlasz, a saját dolgai mellett, a vállára vette a világ összes terhét, és mivel ember volt, szükségszerűen összeroppant a teher alatt, mert hitt abban, hogy mindenkinek egyformán juthat mindenből!

Én így ismertelek.

Pedig, talán lett volna megoldás. Talán sikerült volna kicselezni a halált….ha akartad volna.

De a te szíved helyén nem doboghatott más szíve.

Elértél mindent, amiről sokan csak álmodunk és elveszítetted, talán el is engedted azt, amihez mindenki a legvégsőkig ragaszkodik.

Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy ha újra találkoznánk, csak pár percre, és „megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el”, mit válaszolnék.

Talán elmondanám, hogy mennyire sajnálom és mennyire haragszom! Hogy mennyire szeretlek, mert voltál és mennyire gyűlöllek, hogy nem vagy! Hogy az első évek feldolgozhatatlan gyászában, sokszor telefonon hívtalak, hogy elmondhassam: meghaltál és ez elviselhetetlen, segíts feldolgozni!  De nem vetted fel.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, visszhangzik bennem egy dalod pár mondata:

„A tűzzel játszom, egyszer úgy is majd elégek,
Csak álom volt, hogy itt voltam.
Eljöttem, de jó lesz majd, ha visszatérek,
Ha megváltott, akit elhagytam…”

Kívánom, hogy így legyen.

Nagy Tibor István

(A Republic zenekar egykori munkatársa, a Mohikán zenekar dalszerző frontembere.)

Fotó: Varga Gábor Vargosz