A Stromboli volt az a tűzhányó, amelynek felkeresése a leginkább lázba hozott 1999-ben, az első dél-olaszországi vulkántúránkat megelőzően. Ugyan sokkal híresebb vagy éppen hírhedtebb vulkánokat is meglátogattunk (Etna, Vezúv, Vulcano), de mégis, a Stromboli, a Földközi-tenger világítótornya valahogy kilógott a sorból. Az utazásra való felkészülés során jó néhány ezzel foglalkozó könyvet elolvastam (az internethez ekkor még nem jutottam hozzá) így azt gondolhattam, hogy az említett vulkánról kellő ismeret birtokába jutottam.
Az első látogatás előtt még nem igazán tudtam, hogy miért ez a látatlanban érzett vonzalom a hegy iránt, ám később megmagyaráztam magamnak. Rengeteg élményt; izgalmat és kalandot adott. A működő vulkán akkor még új közeg volt számomra, az itt tapasztaltak mélyen az emlékezetembe vésődtek. Például itt tapasztaltam meg először életemben, paradox módon, a semmihez sem fogható nyugalmat, amikor két kitörés közti szünet síri csöndjében a kráterek pereméről szemléltük a tenger végtelennek tetsző horizontját. Egy másik alkalommal a ránk ereszkedő köd miatt a csúcson ragadtunk, és egy kőrakás mögé kuporogva voltunk kénytelenek megvárni a ködöt feloszlató napsugarakat. Mindeközben a kitörések robbanásait hallgattuk, s szüntelenül kaptuk a nyakunkba a finom port (reménykedtünk, hogy kövek nem érkeznek), arcunkba pedig az orrfacsaró gázokat. Más alkalommal kalandvágyból (amikor ez már tiltott volt), a hegy őreit kijátszva lopakodtunk fel egy éjszakára, hogy testközelből láthassuk a kitöréseket, de micsoda kitörések voltak!
Ma már, legalább tíz Stromboli-túrával a hátam mögött pont az ellenkezőjét gondolom, vagyis, hogy minél többet tudok meg erről a különös hegyről, annál több kérdés merül fel vele kapcsolatban. Ráadásul mivel az aktív tűzhányókon minden túra más és más, a megszerzett tapasztalatok is folyamatosan változnak, vagyis sosem lehetünk száz százalékosan naprakészek.
A Strombolit a Tirrén-tengerben, Szicíliától északra találjuk. A vulkanikus, úgynevezett Lipari-szigetcsoport legészakibb, s egyben legaktívabb tagja, amelynek magassága jelenleg 924 méter. (Igen, vulkánoknál ez az adat sincs kőbe vésve, az állandó kitörések hol hozzátesznek, hol elvesznek belőle. Extrém esetben előfordulhat több száz méternyi szintvesztés is.).
Stromboli esetében a magasságot kétféleképpen is megadhatjuk: relatív és abszolút értékben. A relatív magasság az, amit a tenger felszínéhez viszonyítunk (ennyit látunk belőle), jelenleg ez 924 méter, míg abszolút magasságát a talapzatától számítjuk, ami mélyen, majd 2000 méterrel a tenger szintje alatt található. Vagyis tényleges méretét tekintve, ez a vulkán körülbelül 3000 méter magas!
A Strombolit már az ókorban is ismerték, szinte folyamatos lávacsóvás kitörései sötétben messziről is jól láthatóvá tették a hajósok számára, innen származik a „Földközi-tenger világítótornya” elnevezés.
A sziget megközelítése értelemszerűen csakis hajóval lehetséges (a kiváltságosoknak és a vulkanológusoknak helikopterrel is), a gépkocsiforgalom kizárólag a kikötő környéki pár száz méternyi aszfaltúton történik, és csakis áruszállítás miatt. A turisták a szigetre nem vihetik át autójukat. Nagy hasznát nem is vennék, mert a parti városka szűk utcáin lehetetlen lenne velük a közlekedés. Persze a helyiek használnak közlekedési eszközöket; kis háromkerekű akkumulátoros kocsikat vagy éppen kerékpárokat, robogókat. A piciny Ginostra nevű, alig pár lelket számláló településen pedig a szamár lehet az egyetlen segítség a teher cipelésében.
Stromboli különös hely egy vulkántúrázó számára, bizonyos tekintetben a kettősség jellemzi. Míg a part fekete homokját tengeri nád szegélyezi és a mediterrán hangulatot bougainvillea-füzérek, leanderek valamint a sok helyen áthatolhatatlan szúrós macchia látványa fokozza, addig feljebb kopár „kő- és homoksivatag” képe fogadja a látogatót. A folyamatos vulkáni működés morajlását, a bizonyos időközönként bekövetkező kitörések hangját akár már a partról is hallhatjuk, ami a lakott területet elhagyva egyre erőteljesebbé válik.
A vulkáni kürtőben feláramló magma folyamatos lüktetése élteti ezt a vidéket. A föld mélyéből felfelé törekvő gázok van, hogy sisteregve fújnak ki a vulkán oldalán, és van – ez a gyakoribb – hogy a tucatnyi kráter valamelyikén fülsiketítő robbanás kíséretében törnek felszínre. A gázok által felszínre lökődő magma lávaként repül a magasba, a kisebb-nagyobb képlékeny foszlányok kisebb-nagyobb rögökké (vulkáni bombákká) állnak össze és hullanak vissza vulkán oldalába, vagy csobbannak a tengerbe, míg a robbanás következtében leszakadó kráterfal anyaga porként hullik vissza (sokan tévesen használják a „vulkáni hamu” kifejezést, ami megtévesztő, hiszen itt nincs égés, így égéstermék sem lehet). Itt találjuk Stromboli híres tűzcsúszdáját a „Sciara del Fuoco-t”, ami valójában a csúcs „amfiteátrumában” található krátereket és a tengerpartot összekötő meredek, körülbelül 800 méteres törmeléklejtő. Időnként ez a helyszíne a fokozott működés következtében megnyíló és időszakos lávafolyamokat indító hasadékoknak is.
Stromboli többé-kevésbé megbízhatóan működik. Erre a tényre alapoznak azok a turisztikai irodák, amelyek a szezonban, a délutáni-esti órákban naponta több száz embert juttatnak szervezetten a csúcsra, fantasztikus élményt kínálva számukra. A megbízható működésben bíznak ugyanakkor az itt élők is, akik számára a turisták jelentik az elsődleges bevételi forrást. Érdekes megfigyelni, ahogy egy veszélyes jelenség a mindennapok részévé válik. Az ember idővel a megszokott dolgokat állandónak értelmezi, ami a figyelem lankadásához vezethet. Sajnos azonban Stromboli azon helyek közé tartozik, ahol a figyelmetlenség, óvatlanság bármikor emberi tragédiába torkollhat, legutóbb éppen 2019 júliusában.
Fotók: Lieber Tamás
