Állati mérnökök – munkában a hódok

Írták: Czanek Balázs (Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság), Lieber Tamás (BEBTE)

Mesterséges társadalmunkban egyre szűkülnek a természetes életterek. A belvárosokat többnyire zsúfolt lakótelepek és bevásárlóközpontok, a külvárosokat ipari övezetek jellemzik, a településekkel határos területeket pedig a monokultúrás gazdálkodás változtatja kultúrsivataggá.  A természetes környezet „néhányfás” városi parkokká silányult, a mezőgazdasági területek egyhangúságát egykoron megtörő fás, bokros védősávok, mezsgyék mára eltűntek, s legfeljebb elvétve találunk egy-egy nagyobb egybefüggő zöldövezetet. Némiképp kedvezőbb helyzetben vannak azok a települések, amelyek valamilyen élő vízfolyással rendelkeznek, s bár ezek gyakran a természetesség látszatát keltik, valójában a többségük szennyvízlevezetőként működik. E lehangoló tény ellenére szerencsére akadnak élőhely-rekonstrukciós törekvések is. Hogy ez mennyire összetett és érzékeny téma, azt a Kenyérmezői-patak kapcsán igyekszünk bemutatni.

A Kenyérmezői-patak Komárom-Esztergom megye egyik jelentősebb kisvízfolyása, nevét a mai Esztergom-Kertváros területén lévő egykori Kenyérmezőről kaphatta. Pontosan meghatározható forrását nem ismerjük, de Piliscsaba – Tinnye – Pilisvörösvár közötti területről eredeztethető. Forrásvidékét minden bizonnyal a Pilis hegyeiből lefolyó vizek táplálják. A patak számos települést, így Pilisjászfalut, Piliscsévet, Leányvárt, Dorogot és Esztergom-Kertvárost érinti, és Esztergom határában, a Körtvélyes-szigetnél ömlik a Dunába.

Mi kerül a patakba?

Az előbbi települések közül Dorog az egyetlen, amelynek teljes hosszán végigfolyik, ráadásul a belépési pontjától a kilépéséig lakóövezeten keresztül teszi ezt. Dorogot településszerkezetéből adódóan két részre, alsó- és felsővárosra oszthatjuk, amelyet a várost átszelő vasútvonal választ el egymástól. A felső a Gerecse lankáira, míg az alsó a hegység kifutásában található medencébe települt. A két részt meredek lejtésű, szilárd burkolatú utcák kötik össze, amelyek kedveznek a csapadék gyors, zavartalan lefolyásának. Az országban számtalan helyen, így Dorogon is a csapadékgyűjtő csatornák nagy része a helyi patakba ömlik, ezért az abba dobált vagy öntött szilárd, illetve folyékony szennyező anyagok (például nagyszámú cigarettacsikk, fáradt olaj és egyéb háztartási vegyszerek) közvetlenül az „élő” vízfolyást terhelik. Sajnos, Dorog esetében – és talán ebben sem egyedi ez a város – számos illegális csatornabekötés is található a patakparton, soknak eredése ma már nehezen beazonosítható. Városunknál maradva, a Kenyérmezői-patakban a település területén, illetve az alsóbb mederszakaszokon leülepedett szennyezés más része eseti, amely ipari üzemektől, sőt a patak felsőbb szakaszán fellelhető szennyvíztisztítókból is származhat.

A természetes élőhelyek visszaállítása örvendetes dolog, különösen a túlszabályozott, mesterséges határok közé szorított világunkban. A mezőgazdasági művelés, fakitermelés, folyamszabályozás stb. fajok tucatjait tüntette el egykori természetes élőhelyeikről, teret engedve más, adott esetben idegen, invazív fajok megtelepedésének. Amikor fajok visszatelepítéséről vagy spontán megjelenéséről írunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a célterületen időközben (ez több évtizedet is jelenthet) végbement változásokat. Mindannyian tudjuk, hogy hazánk iparosodott területein már tíz év viszonylatában sem beszélhetünk ugyanazokról az adottságokról, hát még ennél nagyobb időtávlatokra visszatekintve. A korábban természetesnek tartott élőhelyek napjaikban már csak foltokban lelhetők fel, bár a környezetükkel való kölcsönhatás miatt ezek ritkán képeznek jól védhető, különálló szigeteket.

E tekintetben a Dunakanyar közelében elterülő Táti-szigetek – közülük a nagyobbak a Táti-, a Nyáros- és a már említett Körtvélyes-sziget – térsége jó mintaterületnek bizonyult. Az elmúlt évtizedekben itt is jelentősen csökkent a védett fajok száma, sokfélesége, ezért a területet kezelő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága (DINPI) egyebek mellett itt jelölte ki élőhely-rekonstrukciós programjának színterét. 1996 és 2008 között több élőlény társaságában itt kapott újra életteret az eurázsiai hód (Castor fiber) is, bár a hódállomány a területen spontán jelent meg az Ausztriában visszatelepített eurázsiai hód terjeszkedésének eredményeként. Az első dokumentált észlelést 2006-ban rögzítették az igazgatóság biotikai adatbázisában, 2013-ban pedig már a hód rágásnyomait a szigetek számos pontján meg lehetett figyelni. Emellett a Komárom város belterületén levő Rüdiger-tóról befogott két példányt is elengedtek a Táti-szigetek területén 2015 márciusában, ám ez utóbbi eseménynek már nem volt különösebb szerepe e nagytestű rágcsálók helyi elterjedésében.

Egy vízügyes szemével

Egy eltűnt faj újbóli megtelepedése mindenképpen pozitív dolog, de azok, akik a vízgazdálkodás valamely területén dolgoznak, a hódok tevékenységének árnyoldalával is szembesülnek. A problémát mélyíti, hogy egykori élőhelyeik jelentősen beszűkültek – például a mezőgazdasági művelés változása miatt –, és természetes ellenségek hiányában könnyen túlszaporodhatnak. A vízügy feladata a vízi létesítmények fenntartása, üzemeltetése és fejlesztése, aminek a végrehajtását a hódok tevékenysége jelentősen megnehezítheti. Alapkövetelmény, hogy az árvízi biztonság ne csökkenjen, vagyis a lakott és termőterületeket, erdőket ne öntse el a víz, és ne következzen be mederelfajulás sem. A hódok egyes életfolyamatai ezekkel nehezen összeegyeztethetők.

A teljesség igénye nélkül következzen néhány hódok által okozott kár. A leírtak csupán a vízgazdálkodással kapcsolatban felmerülő problémákkal foglalkoznak, egyéb területeket, például az erdőgazdálkodást most nem vettük figyelembe. Az előbbiekben leírt mintaterület, vagyis a Kenyérmezői-patak is rendelkezik ugyan visszatöltésezett szakasszal, de döntően a nagyobb vízfolyások – amelyeket árvízvédelmi töltés szegélyez, mint például a Dunát, Tiszát, Lajtát – esetében okoz gondot és veszélyt a földtöltések megfúrása. A hód és egyéb föld alatti üregekben élő állatok járatokat fúrnak a töltésbe, amelyek meglepően nagy kiterjedésűek is lehetnek, extrém esetben a töltés teljes szélességén átmenő járatokat is kialakíthatnak. Ezek, amennyiben nem veszik észre időben (mivel legtöbbször nem feltűnők), árvíz idején komoly problémákat okozhatnak. Azonnal kezelendő problémaként jelentkezik, hogy a járatokon keresztül víz juthat a töltés mentett oldalára, továbbá a be-, illetve átfolyó víz hatására a töltéstest állékonysága romlik és akár gátszakadás is bekövetkezhet.

A megtalált járatok megszüntetése ugyanakkor nem egyszerű feladat, mert ezeket nem elég pusztán „betömni”. Az árvízvédelmi töltések ugyanis általában szerkezetes földművek, vagyis funkciójuknak megfelelően más anyagból készül a víz felöli, más anyagból a mentett oldala és a magja is. Ezeket a részeket meghatározott szintre tömörítik, hogy átázás nélkül hosszabb ideig is biztonsággal ellenálljanak a víz nyomásának. Az előzőek miatt, amikor egy töltés valamilyen okból komolyabban megsérül, tetemes részét kell eltávolítani, a megmaradt csonkot pedig lépcsőzetesre kialakítva, a hiányzó anyagot rétegenkénti tömörítéssel visszaépíteni. Ez a beavatkozás nemcsak költséges, de a munkálatok ideje alatt az árvízi biztonság is csökken.

Érdekes megfigyelés, hogy árvizek idején a hódok kiszorulnak addigi életterükről – az ártéri szigetekről, partok közeléből – és elindulnak a szárazföld irányába. Ilyenkor hajlamosak az első útjukba eső szárazulatba befúrni magukat, ami sajnos elég gyakran maga az árvízvédelmi töltés. Volt példa arra, hogy az őrszemélyzetnek kellett elriasztania az állatokat, amelyek éppen a töltés koronájába akarták beásni magukat. Míg az eddig leírtak csak a töltéssel kísért vízfolyásokat érintik, addig a következő hódtevékenységek minden kisvízfolyáson és csatornán előfordulhatnak.

Mederelfajulást okoznak

A hódok a fák pusztításával jelentősen csökkentik az egyéb igénybevételek miatt már amúgy is korlátozott fás, bokros területek kiterjedését, szűkítve ezzel a területen élő más, szintén őshonos élőlények életterét, emellett a patakot körülvevő területeken felgyorsítják az eróziót, aminek következtében a medrek feltöltődnek. A kidöntött fák és az épített hódgátak felduzzasztják a vizet, megfogják az uszadékot, elöntéseket okozva ezzel az alacsonyabban fekvő területeken. Síkvidéki medrekben akadályozzák vagy éppenséggel ellehetetlenítik a vízkormányzást. A kisvízfolyások medrét döntően nem arra méretezték, hogy hosszabb ideig nagy magasságú vizet tartson; a kelleténél több víz, mivel e vizek rézsűi meredek hajlásúak, azok elfolyósodásához, a part megcsúszásához vezethet laza löszös, homokos talaj esetén.

A hódok építette torlaszok felett lelassul a víz sebessége, pangóvizes területek alakulnak ki, ezért a szállított iszap le tud ülepedni, feliszapolva ezzel a medret. Fontos kérdés a lerakódott iszap minősége is, mivel jelentős mennyiségben tartalmazhat elúszott szennyvíziszapot (lásd a cikk első részében – A szerk.), a földekről lefolyt műtrágyát, növényvédőszereket, illetve egyéb, a lakott területekről lefolyt szennyező anyagokat. Mindezek a pangóvizes szakaszokon kiülepednek, nem jutnak el a befogadó vízfolyásig, nem tudnak felhígulni, és így könnyen eutrofizációt, illetve egyéb nem kívánt folyamatokat gerjesztenek.

A kidöntött fák és az épített hódgátak az esetek túlnyomó részében a vízfolyás sodorvonalát valamelyik partoldal irányába eltolják, ami laza talaj esetében mederelfajuláshoz vezet. A folyamat végeredménye általában egy, a laikusok szemével nézve szép vizes élőhely, de egy elfajult meder már kevésbé képes eleget tenni a vizek kártétel nélküli levezetésének. A bekövetkező partszakadások, mederátrendeződések az esetleges ingatlanokban, földeken okozott károkon túl birtokvitákká is válhatnak, a meder helyreállítása pedig tetemes költség.

További problémát jelent a vízfolyások parti sávjának járhatatlanná válása. A hódok nemcsak a medrekben képeznek akadályokat, hanem a parti sáv alatt, a rézsűben üregeket, járatokat alakíthatnak ki, melyek a fenntartó gépek vagy az emberek súlya alatt beszakadhatnak, anyagi károkat, személyi sérüléseket okozva.

Változatok a védekezésre

Természetesen nem kérdés, hogy a hódnak helye van az ökoszisztémában, de egyre több helyen számuk az utóbbi években drasztikusan – vélhetően a terület eltartóképességét túllépve – megnövekedett, ebből adódóan pedig „kártételeik” is fokozódnak. Nemkívánatos tevékenységük ellen leginkább a töltéstestbe fúrt üregeik felszámolásával, a torlaszok, várak elbontásával, a partisávok helyreállításával, a fatörzsek hálós védésével, esetleg riasztószeres lekenésével lehet védekezni. Ezek a módszerek az állomány növekedésével párhuzamosan egyre kevésbé jelentenek megoldást. Ugyanakkor a nemzeti park tájékoztatása szerint Magyarország több területén adtak természetvédelmi engedélyt az árvízvédelmi biztonságot veszélyeztető hódegyedek befogására, kilövésére.

Cikkünkben arról írtunk, hogy a hódok miként alakítják át természetes környezetüket. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az általuk keletkezett problémák még így is eltörpülnek az emberek okozta károk mellett.

Állati mérnökök 

Az eurázsiai hód élőhely-átalakító, -kialakító, úgynevezett ökoszisztéma-mérnök faj. Tevékenységével a mesterségesen, nagymértékben megváltoztatott környezetben, beépített területek, keskeny sávra visszaszorított vízfolyás menti ligeterdőknél, vízpartig érő művelt területeken, árvízvédelmi töltéseken okozhat gazdasági, sőt természeti kárt is. Kevésbé átalakított környezetben azonban számos helyen kedvező környezeti hatást fejt ki a gátépítéssel, ami a környék talajvízszintjét emeli, jelentősen növelve ezzel a vízmegtartó kapacitásokat. A kialakuló álló, lassan folyó víztestszakaszok számos más természetvédelmi oltalom alatt álló fajnak (kétéltűek, hüllők, rovarok, madárfajok) nyújtanak élőhelyet. A szárazodó, melegedő éghajlatunkon a vízvisszatartás természeti és emberi környezetünk szempontjából is kedvező hatású. (Forrás: DINPI)