A „jelentéktelen ember”, avagy a természet hatalma

Azt, hogy valójában milyen kicsiny, „jelentéktelen” pontok vagyunk mi emberek a bolygón, a látottak, az átélt élmények gyakran eszembe juttatják a természetet járva. Lehetünk önzőek embertársainkkal, az állatokkal és növényekkel szemben, uralkodhatunk is felettük, de a természeti erők felett nincs, és soha nem is lehet hatalmunk. A mi jelenlétünk – még ha nagy jelentőséget is tulajdonítunk neki – valójában csak szempillantásnyi idő Földünk történetében, ahonnan majdan úgy tűnünk el, mint ha itt sem lettünk volna.

Az életterünket folyton folyvást formáló természeti erők nem vesznek tudomást az emberi jelenlétről. Jöhet árvíz, vulkánkitörés, földrengés, szélvihar vagy tűzvész, az emberek csakis egyetlen dolgot tehetnek, mégpedig azt, hogy elfogadják a természet törvényeit. Elfogadják és igyekeznek úgy élni életüket, hogy a lehető legkisebb mértékű legyen a konfliktus élő és élettelen között. Teljességgel kizárni persze így sem lehet, de a természet iránti alázattal, a környezetünkre való odafigyeléssel a kellemetlen meglepetések esélye, és így persze az esetleges károké is mérsékelhető.

Hogy mennyire csak magunknak élünk, az a kommunikációnkban is tetten érhető. Erre az egyik legjobb példa a „természeti katasztrófa” kifejezésünk.

Nem szeretem ezt. A katasztrófa szó eleve pusztítást jelent, holott a jelenség, amire használjuk, lehet, hogy csak sebet gyógyít, vagy valami újat épít, létrehoz. Például az árvizek tápanyagban gazdag hordalékot raknak le, a vulkánok ásványi anyagokat hoznak a felszínre, a szelek csapadékot szállítanak, amelyek az élethez, a mi életünkhöz is nélkülözhetetlenek. Persze a dolgok azért ennél jóval összetettebbek és az imént említett pozitív példák is csak a mi nézőpontunkat tükrözik.

Mitől lesz hát a természeti jelenség katasztrófa? Csupán az ember jelenlététől, figyelmetlenségétől, nemtörődöm magatartásától. Tudatosan tesszük tönkre környezetünket, miközben pillanatnyi érdekeinktől vezérleve éljük mindennapjainkat.

A fentiekben valójában egy újabb képmagyarázathoz igyekeztem némi bevezetőt írni, de a gondolataim kissé elkalandoztak. Hegyeket, völgyeket, barlangokat járva szinte minden alkalommal eszembe jut ez a „mennyire jelentéktelenek, mennyire porszemek vagyunk” gondolat.  Így voltam/voltunk ezzel, amikor barátaimmal a norvégiai túránk során az egyik legizgalmasabb helyszínre értünk.

Jártam alpesi, kárpáti magaslatokon, voltam gleccseren és annak belsejében, két méteres közelségben láttam izzón folyó lávát, körülbelül 100 méterre lávát és gázt köpő vulkáni krátert, 200 méteres magasságból alázúduló, fullasztó vízpermetet produkáló zuhatagot, megtapasztaltam barlangi árvizet, de ilyenhez, amivel itt találkoztam, korábban még nem volt szerencsém.

Különleges sziklavilág tárul a szemünk elé a dél-norvégiai Stavangertől 62 kilométerre DK-i irányban, Byrkjedalstunet turisztikai központjától 1,8 kilométerre az FV503-as úton. Mintha az óriások földjén járnánk. A keskeny, fizetős út hatalmas sziklagörgetegek között vezet; ez a híres Gloppedalsura, sokak szerint Európa legnagyobb természetes sziklakertje. Ez a geológiai különlegesség kevésbé ismert a Magyarországról érkező turisták számára, hiszen a környéken számos egyéb, világhíres látnivaló található, mint például a Preikestolen (Szószék-szikla) vagy a Kjeragbolten (Beszorult kő).

Gloppedalsura tulajdonképpen agy hatalmas sziklaomlás maradványa, keletkezése 10 ezer évvel ezelőttre, a területet elborító jégtakaró olvadásának idejére tehető.

A Gloppedalsura az egykori jégár végmorénáján található, körülbelül 240 méteres tengerszint feletti magasságban. Keletkezése a külső erők javára írandó, amelyek napjainkban is darabolják, koptatják ezeket az óriási, esetenként több száz tonnás sziklatömböket, amelyek között az ember teljességgel elvész, mintha hangyák lennénk egy összerázott kockacukros dobozban. Nem is bírtuk megállni, hogy ne vessük be magunkat a sziklagörgetegek labirintusába.

Mivel itt nincs jelzett turistaút, sőt tulajdonképpen ösvény sincs, izgalmas vállalkozás ennek a kaotikus világnak a felfedezése. Néhol a tömbök tetején, egyikről a másikra ugrálva haladhatunk egyre beljebb, ám a sziklák között nem ritkák a két emelet mély szakadékok sem, így bizony nem árt az óvatosság, míg másutt e gigászok alatt-között bujkálva keresgélhetjük a közlekedésre alkalmas terepet. Itt tartózkodásunk során könnyen beleképzelhettük magunkat annak a 250 fős norvég alakulatnak a helyzetébe, akik a II. világháború egy különös ütközetében itt találtak menedéket a németekkel szemben. A harcok befejeztével, korabeli források szerint, a norvégok „csupán” 1 katonát veszítettek, a németek vesztesége ezzel szemben 12 és 44 fő közöttire tehető.