A hagyományokhoz híven idén is megemlékezést tarott a Pátria Közhasznú Egyesület november 1-jén az egykori pestújhelyi temetőnek emléket állító Memento kőnél. Ilyenkor nemcsak mécsesekkel és virágokkal emlékeznek az elhunytakra, hanem beszédet is mond egy felkért kerületi lakó. Idén Nagy Botond pestújhelyi lakos mondta el gondolatait az emlékezőknek.

“Az egykori pestújhelyi temető szélén állunk, amely alig két emberöltőn keresztül tölthette be szerepét. 1912-ben nagy nehézségek leküzdésével hozta létre a település, amely saját nehezen kivívott önállóságának még csak kezdeti szakaszában járt éppen. Mennyi küzdelem övezte aztán a temető bővítését, a megfelelő infrastruktúra megteremtését, halottasház és ravatalozó létrehozását, temetői személyzet alkalmazását – mindez többször szenvedett késedelmet hol az adminisztratív, hol a fiskális nehézségek miatt. Mire néhány évtized alatt lassan rendeződtek a temető dolgai, sorsa meg is pecsételődött.

Pestújhely 1950-re elvesztette önállóságát, a terület beolvadt Nagy-Budapestbe, kezelése egy fővárosi intézményhez került. Ami Pestújhelynek létfontosságú szerve, lelkének fontos része volt, az egy fővárosi hivatalnak mindössze illetékessége lett. A kegyeleti helyből adminisztratív ügy lett, bezárása pedig racionális döntés. A következő években már csak korlátozásokkal működött a temető, majd a mécsesek lenge lángjait a lakótelepépítés közeledő szele szükségszerűen lobbantotta el.

Ki tudja hányszor csikordultak meg a halottaskocsi kerekei, hány temetési ének fakadt fel a torkokból és hány ima az ajkakról. Hányszor szólalt meg a lélekharang, mire végül elnémult. A döntés Pestújhelyet egy fontos közösségi terétől fosztotta meg. Halottainak, a település alapítóinak egységét bontotta meg, legalábbis a szó fizikai értelmében. Itt volt szerény panteonja azoknak a nagyszerű alakoknak, kiknek emléke előtt már csak a pestújhelyi márványtáblák előtt tiszteleghetünk.

A végső nyughelyek ideiglenesnek bizonyultak. A gyász sebeit fel kellett fakasztani, a sírokat felnyitni, és szeretteit vihette, ki merre látta. Négy dédszülőmet is innen menekítették gyermekeik a rákospalotai temetőbe.

Valóban szükségszerű volt a temető bezárása, nem lett volna helyesebb legalább nagyobb történelmi távolságot kivárni? Sok sírhalom még fel sem itta talán a ráboruló gyászolók könnyeit. A halottak iránti kegyelet és a hozzátartozóknak járó tisztelet alkalmasint ezt kívánta volna.

Fotó: Varga Gábor Vargosz

A kérdésnek kulturális és morális vetületei vannak, választ adni itt most nem dolgunk. És tudnunk kell azt is, hogy Budapest számtalan fertályán felmenőink sírján taposunk, miközben már emlékünk sincs temetkezési helyeikről. Bizonyára így van ez mindenütt világban, és a nagy múltú temetők töredéke kerülte csak el a körülöttük növekedő városok falánkságát.

A pestújhelyi nem. Neki bevégeztetett. A jelentkező hozzátartozók elvihették szeretteiket, a megmaradt sírok kihantolása már nem kegyeletsértés, hanem parkosítás volt, az sírkövek feldúlása tereprendezés, a szanaszét heverő kövek elvitele pedig talán sitt-elszállítás vagy jobb esetben értékmentés. Néhány elfutó esztendő alatt a csend helyére egy új izzó-pezsgő városrész összes zaja, zsivaja költözött, az elszoruló torkok teli tüdőkre, az elfúló szavak az új lakók hangjainak kavalkádjára cserélődött. Amibe az enyém beleolvadt.  Az imitt-amott pislákoló mécsesek helyett milliónyi ablak lámpafénye bontotta meg az esték sötétjének szövetét. A temető helyén panelház és iskola nőtt, park és játszótér létesült.

Ennek a változásnak az elfogadását segítendő, és mintegy spirituális térbe is helyezve a megemlékezést, hagy idézzem Tempfli József, néhai nagyváradi megyéspüspök szavait:

Isten nem temetőnek szánta a földet, hanem tavaszi barázdának, amelyből az elvetett magvak – őseink – az örök életre növekszenek.

Tekintsünk tehát az előttünk emelkedő dombra, mint az eltűnt sírhalmok emlékeztetőjére, a Memento kőre pedig mint a egykori sírkövek megidézőjére. Dolgunk, hogy Jordán Eszter kezdeményezése nyomán megemlékezzünk nem csak a temetőről, hanem neves és elárvult emlékű pestújhelyiekről egyaránt, egy közösségről, amelynek számára természetes életszíntér volt ez a hely. Ők addig lesznek jelenvalóak, amíg mi élünk és emlékezünk, ezért magam is arra bátorítanám mindannyiunkat, hogy éljünk sokáig!”