Retyezáti képeslapok a Déli-Kárpátokból

Havas hegycsúcsok, szemünk láttára születő tómedencék, zubogó patakok, színpompás vadvirágok, fütyülve riasztó mormoták. Bármerre is fordítom fejem, a látvány képeslapra kívánkozik. Sokak szerint a Kárpátok legszebb, legváltozatosabb hegysége nem is lehet más, mint a Retyezát. Ezt a véleményt magam is osztom, és ennek szemléltetésére hadd elevenítsem fel egyik szép emlékű júniusi kirándulásunkat.

A Déli-Kárpátokban fekvő Retyezát Magyarországról közúton utazva a legegyszerűbben Arad – Déva – Simeria – Hátszeg – Nuksora útvonalon közelíthető meg, ez utóbbi településig jó minőségű utakon, Budapesttől hozzávetőleg 500 kilométert megtéve. Nuksora után, viszonylag jól karbantartott, de murvás úton még 10 kilométert kell autókázunk a Carnic turistaközpontig (1005 m). Itt húzódik a Retyezát Nemzeti Park északi határa, innentől már csakis gyalogosan haladhatunk.

Morajló vízesés

Autónkat a helyi „kemping” tulajdonosának felügyeletére bíztuk, s nekivágtunk a hegységnek. A Pietrele turistaközpontig, mintegy 480 méternyi szintet kellett emelkednünk 7 kiloméetren, ami a nagy hőségben, egy heti holmival a hátunkon (zsákunk mintegy 30 kilogrammot nyomott) nem volt egyszerű feladat. A kék jelzést követve hamarosan egy kitérőhöz értünk.

Már ösvényünkről is hallható volt a Lolaia-vízesés morajlása, noha még legalább 5 percbe tellett, mire leereszkedtünk hozzá. A kristályos kőzetbe bevágódó, s tekintélyes medencéket létrehozó Gales-patakon lévő zuhatagon kb. 10 méteres magasságból zúdul alá a víz.

A frissítő kitérő után folytattuk utunkat felfelé. A tikkasztó hőségben szellő csak ritkán hűsítette arcunkat, ráadásul az út fölé kinyúló fenyőágak sem nyújtottak túl nagy árnyékot, így gyakori pihenőre, kényszerültünk. Kb. három órányi emelkedés után érkeztünk meg első táborhelyünkre, a Pietrele menedékházakhoz. Június második hetében viszonylag kevés turistával találkoztunk, amit cseppet sem bántunk, lévén háborítatlanul állíthattuk fel sátrainkat.

Túra a hegység szívébe

Az igazi megmérettetés másnap következett. A közel 6 órányi járásra, és 8 kilométerre lévő Bukura-tó (2041 m) partja jelentette végállomásunkat, és a következő egy hétre szállásunkat is. Az ide való eljutás azonban megpakolt hátizsákokkal, kemény igénybevételnek tette ki izmainkat. Az erőfeszítésekért a természet azonban hamar kárpótolt. A vízesésekkel zuhanó patakok, az erdőben, majd a kinyíló, havas gerincekkel futó völgyekben vezető ösvények gyakran feledtették fáradalmainkat, különösen ott, ahol a fotózás miatt hosszabb szünetet is tartottunk. Az útba eső Encián menedékháznál némi élelmet is magunkba tuszkoltunk, miközben a szívélyes gondnokkal magyarul beszélgettünk a hegyen töltendő napokról, és ami talán a legfontosabb; a várható időjárásról.

A Pietrele-patakon felfelé haladva, néhol keskeny fapallón, másutt a kristályos kőzetből álló halmokon átkelve róttuk a cseppet sem unalmas kilométereket. Az árnyékosabb részeken még kiterjedt, hóval borított szakaszokat találtunk, alattuk, szemünk elől elfedve, piciny vízerek miriádja csörgedezett, melyek később egyesülve, vad hegyi patakká híztak. A hegység nagy részét alkotó, erősen mállott, töredezett gránittömbökön átbukó patakok látványos zúgókat képeznek, amelyekből túránk során jó néhány keresztezte utunkat. A nagyméretű fenyők után a törpefenyők birodalma következett. A kőtömbök között azonban nemcsak ezekkel az örökzöldekkel találkoztunk; rózsaszín foltokban ezerszám virágzó erdélyi havasszépe (Rhododendron myrtifolium) vonzotta tekintetünket. Ekkor még nem tudtuk, hogy a hegy vadvirágok özönével ünnepelte a hó és a tél elmúlását, amiről néhány órával később, a Bukura-katlanba érve magunk is meggyőződhettünk. De ez előtt ránk várt még egy komoly erőpróba, mégpedig a Bukura-nyergen való átkelés.

Ez a magaslat már messziről frusztrálja az embert, és az átkelésért közelről sem nagyon szoktak lelkesedni. Különösen nem súlyos hátizsákokkal. A dolgot június közepén azonban nemcsak a meredek, keskeny ösvény leküzdése, hanem a hóval borítottság is nehezítette. Megértettük, hogy miért nem özönlötték még el a hegységet a turisták, s hogy a fő turistaszezon, miért csak július-augusztus hónapokra korlátozódik. Pihenésképpen fáradt végtagjainkat hóval dörzsöltük át, s előkerült a holmijaink között olvasztott csokoládé is.

Pillanatok alatt változó időjárás

A nyeregbe való felkapaszkodás utolsó métereit a hóval takart ösvény keresgélésével nehezítettük, és azt hiszem, hogy a nyomvonalról jó párszor akaratunkon kívül le is tértünk. Bosszankodásunk azonban szempillantás alatt szertefoszlott, amikor végre a sziklasáncra négykézláb felkapaszkodva, a Bukura völgyét láthattuk magunk alatt.

A jóval lankásabb túloldalon való leereszkedés gyerekjáték volt, különösen úgy, hogy már kiszúrhattuk leendő táborhelyünket, noha még közel egy órás út volt előttünk. Mióta két napja a Retyezátba jöttünk, ekkor haladtunk először lefelé. A forró leves ízét már a szánkban éreztük, és sátrunk pihentető közegére is jól eső érzéssel gondoltunk.

Az egyre erősödő égzengéssel, s villámlással közeledő vihar nem sok időt hagyott a sátor felállítására. A pillanatok alatt változó időjárás a magashegyek sajátossága, s ez alól a Retyezát sem kivétel. Szinte egész éjszaka szakadt az eső, ami erős széllel párosulva kételyeket ébresztett bennünk lakosztályunk tartósságát illetően. Szerencsére a ponyva bírta a strapát, mi azonban kevésbé. Álmunkban még egy darabig hallgattuk a természet hangjátékát, aztán néhány órára bizony megszakadt a „film”.

A Retyezátban eltöltendő néhány nap nincs arányban a túralehetőségekkel, ez utóbbiból ugyanis több hétre valót találunk itt, ezért mérlegelnünk kellett. Persze döntésünkben azért segítségünk is akadt. A júniusban még hóval borított hágók és túraösvények jócskán leszűkítették mozgásterünket és nyilvánvalóan a választékot is. Na, nem mintha emiatt szomorkodnunk kellett volna.

Zergék és mormoták világa

A Retyezát szépsége, változatossága már felfelé vezető utunkon is megmutatta magát. A Bukura katlanjában azonban minden korábbi élményt felülmúló látvány fogadott. A hegység legnagyobb vonzerejét a tavak jelentik, amelyekből itt több tucat is megtalálható. Az egykori hógyűjtő medencékből vagy ún. kárfülkékből kiinduló gleccserek révén kivájt medrek a csapadék- vagy olvadékvizek gyűjtőjeként szolgálnak, s közel 100 tengerszemmel kápráztatják el az utazót. A tavak többsége a Retyezátban 1900 és 2200 méter közötti magasságokban található. Tizenegy tó felszíne haladja meg az 1 hektárt. Legnagyobb közülük a szálláshelyünk mellett lévő Bukura, amelynek kiterjedése 8,8 hektár.

A tavakra és az azokat láncszerűen felfűző patakokra, csakúgy mint a völgy egészére természetesen a csúcsokról kínálkozik a legnagyszerűbb rálátás. És mivel táborunk közvetlenül a főcsúcs alatt helyezkedett el, a lehetőség adta magát.

A 2509 méter magas Peleága megmászása a Bucurától közel két óránkba tellett. Sietségre semmi okunk nem volt; még akkor sem izgattuk magunkat, amikor fejünk fölött újabb viharfellegek fújtak egymásnak gyülekezőt. Szerencsénkre az égi áldás ezúttal elmaradt, ám a mélyre ereszkedő „kumuluszok” elég gyakran ködbe burkolták a kilátást. Az ösvény kezdetben a rendszeres csapadékvíztől, illetve hóolvadéktól felázott süppedéken haladt, majd a hegy által levetett törmelékszoknyán. Az erősen töredezett kristályos kőzettömbökön zerge módjára közlekedtünk.

Az immáron alattunk kúszó felhők ablakain olykor-olykor felcsillant egy-egy tó víztükre, melyek látványához a kövek között szemmel nem követhető erek, patakok csobogása szolgáltatta a zenei aláfestést.

A csúcsról lefelé jövet másik utat választottunk magunknak; a kényelmesebb, és lankásabban ereszkedő, Bukura-nyereg felé vezető ösvényt. A kietlen, meredek tornyokkal tűzdelt sziklavilágot lejjebb kies, vadvirágokban gazdag rétek váltották fel, a mélyebb részeken fennmaradt hófoltok olvadása pedig érdekes formákat képezett. A nap azonban még egy meglepetést tartogatott számunkra: Úgy 30-40 méterre tőlünk zergebak bukkant elő a törpefenyők takarásából, s kelt át játszi könnyedséggel a már igencsak labilis hómezőn.

Vizek vonzásában

A vízzel kapcsolatos látványosságok annyira meghatározták a Retyezátban töltött mindennapjainkat, hogy elsősorban ezek vezérelték túráinkat. A Bukura szomszédságában számos kisebb-nagyobb tó található, melyek zöme állandó vízkészlettel bír, de természetesen vannak időszakos medencék is, amelyek már kevésbé tarthatóak számon. Egy ilyennel találkoztunk következő napi kirándulásunk során is. Az egymás fölött lépcsőzetesen elhelyezkedő Lia (1910 méter), Anna (1990 méter), Viorica (2010 méter), Florica (2090 méter), Agata (2200 méter) tavakhoz is ellátogattunk, s bár úti célunk a Judele-csúcs (2398 méter) volt, azt a tövében kiterjedt, hatalmas sziklákat is elfedő hómező miatt nem tudtuk, akartuk elérni. Be kellett érnünk a csúcs alatti nyeregből tett kilátással is. A leereszkedés bár nehezen szántuk rá magunkat, viszonylag gyorsan ment, különösen az egyik vízesésnél tett frissítő, zuhanyozás után. S, hogy ez a nap se múljon el meglepetések nélkül, jókedvünkre egy, a fényképezőgépnek pózoló mormota tette rá a pontot.

Fotók: Lieber Tamás

#szótkérek #retyezát #kárpátok