Napok óta a gyerekkori emlékeimet próbálom felidézni, hogy szüleim, nagyszüleim mivel és hogyan spóroltak. A tékozlás akkoriban elítélendő és szégyenletes volt, értéket képviselt az ennivaló és a tárgyak. Az elmúlt évtizedek a világ gazdagabb tájain a túlfogyasztásról szólt az élet, élelmiszerpazarlás, túlzásba vitt hűtés és fűtés, fast fashion divat és az ezekből keletkező szeméthegyek. Mikor estünk át a ló túloldalára, (vagy egy gyenge szóviccel) mikor lett a társadalom ennyire pazar-ló?

A mai X generáció, a negyvenesnek-ötveneseknek még vannak emlékei a selyempapírba csomagolt bolti kenyérről, és hogy a piacon a cekkerbe vagy a fonott kosárba került a megvásárolt krumpli, alma, barack – szó sem volt automatikusan járó nejlonzacskókról. A kiürült zacskós tej csomagolásából lábtörlő vagy szatyor készült az ügyeskezű szomszédnál, és mindennek volt a helye.

Újrahasznosítás nagymama módra

Mintha az örökkévalóságnak készültek volna a tárgyak. A faluban élő nagymamámnak sokáig nem volt kukája – nála valóban megvalósult az újrahasznosítás. Élelmiszermaradék nem volt, mert annyi készült, amennyi tényleg elfogyott. Étel nem mehetett pocsékba, mindent meg kellett enni. A főzésnél keletkezett hulladék ment a tyúkoknak, imádták az átlátszó vékonyságú krumpli- és zöldséghéjat, percek alatt felcsipegettek mindent.

A szemétdomb megfelelt a mai komposztálónak. A panírozásnál megmaradt lisztet újraszitálta és visszaöntötte a tartóba (a finnyás pesti unoka meg nézte), és a nagyon kis maradékból lett csak pampuska.

Szemem előtt van az a mozdulat, ahogy ujjal kitörlik a feltört tojáshéjat, hogy egy csepp fehérje se maradjon benne. Amit mégis kidobásra ítéltek, az leginkább a kiskályhában vagy a sparhertben végezte, melegként hasznosult.

A városban lakó nagymamám más eszközökkel, de ugyanígy odafigyelt a takarékoskodásra. Volt, hogy nem kapcsolatba be a hűtőt, mondván, a kamrában elég hideg van, és az a kevés étel nem fog megromlani. Emlékszem, hogy a varródobozában ott volt a stoppolófa, és ezzel, valamint tűvel és cérnával tökéletesen eltüntetett minden lyukat a zoknikról. Sőt a nejlonharisnyákról is, sőt beszegte a foszladozó mosogatószivacsot is.

A tönkrement cipő először a suszterhez került, egy sarkalás, foltozás jobban megérte, mint újat venni. Ők még tudták használni a sparheltet, az olajkályhát, a cserépkályhát egyaránt. Mi a távfűtéses, városi lakásunkból már csak egzotikumként tekintettünk a pattogó tűzre, de a napi szintű favágás vagy a szén felhozatala már nem volt az életünk része.

Nincs már szegénységtudat

Édesapám sokszor elmondta, ha nyer a lottón, vesz egy egész marhát és egyedül megeszi. Pedig ők gazdálkodtak, volt náluk ennivaló, de a II. világháború utáni gyerekkoruk egyik legfájóbb emléke az volt, hogy sosem tudott jóllakni.

Amikor a rendszerváltás után szélesebb lett a kenyérválaszték és vettünk rozskenyeret, sosem kért belőle. „Ettem én már elég fekete kenyeret” mondta az általuk sütött veknikre gondolva, és mire hazaért a Bosnyák téri piacról, mindig hiányzott a frissen sült fehér kenyérről az egyik sercli.

Ahogy kotorászok az emlékeimben, a szüleim mindent megtettek, hogy nekünk ne legyen szegénységtudatunk. Mintha az ő hiányaikat élhettük volna ki a saját pazarlásunkkal kapcsolatban. Nem volt gond a tányéron hagyott utolsó falat és mindig többféléből lehetett válogatni.

Ez az én gyerekeimnél már olyan fokra emelkedett, hogy amikor elhangzik, hogy miért nincs császárzsömle, csak hagyományos, akkor ideges leszek és féltem őket. Mert ez a pazarló jólét már nem sokáig tartható, azoknál sem, akik anyagilag még megengedhetnék maguknak.

Túlélési eszköztár

Tudom, hogy sokaknak vannak valós kenyérgondjaik és a gyermekéhezés napi szinten sokakat érint. De náluk sajnos megvan az a túlélési eszköztár, amely a városi középosztály több generációjánál teljesen hiányzik. Mert eddig ezekben a városi lakásokban mindig meleg volt télen, és folyt a melegvíz a csapból. Mindenkinek változtatni kell a rossz beidegződéseink és közös érdekünk, hogy szemléletet váltsunk, hogy ne zsigereljük ki a természetet teljesen. Azoknak, akiknek erről emlékeik sincsenek, ez sokkal nehezebb lesz.

Lakott régen a szomszédunkban egy nyugdíjas házaspár, Hú néninek és Hú bácsinak hívtuk őket (hosszú történet: szerepel benne egy lépcsőházi véletlen megijesztés). Ők valóban végigélék a XX. század magyar történelmének minden fordulópontját. A férfi katona volt, 1956-ban halálra ítélték, de többévi siralomházi várakozás után mégis kiszabadult, közben a nő próbálta mindenféle segítség nélkül fenntartani a családot.

Szóval magunk között sokszor szórakoztunk rajta, amikor Hú néni elmesélte, hogy náluk mi a napi rutin. A mosogatás után a bedugott mosogatóba engedett vizet kimerte, és azzal öntötték le a vécét. Nem fürödtek minden nap, de amikor igen, egy kád vízben egymás után lemosakodtak, majd abból lett a felmosóvíz, vagy szintén ment a vécé lehúzásához. Ami nekünk a kilencvenes években megmosolyogtató zsugoriságnak tűnt, manapság követendő példa. A kézmosáshoz, fürdéshez használt vizet – hivatalosan hívják szürke víznek is -, tényleg jó lenne észszerűen felhasználni, mielőtt lefolyik a csatornába.

Takarékoskodás? Szitokszó!

Sokszor nekem úgy tűnik, hazánkban a takarékoskodás szitokszó, különösen az energiával kapcsolatban, pedig nem alapvető, hogy ami eddig a rendelkezésünkre állt, ezután is elérhető lesz. Jó lenne, ha minél több házat hőszigetelnének, egyre több napelem hasznosítaná a földre ömlő energiát, és lemondanánk a saját kényelmünkről a felesleges nyári légkondikkal és téli túlfűtött lakásokkal kapcsolatban.

Ehhez az első lépés, hogy a saját egónk helyett a közösség érdekeit nézzük. Hamarosan nyolcmilliárdan leszünk ezen a bolygón, már most is az utolsó utáni pillanatban vagyunk, ha azt szeretnénk, ha az utánunk következőknek is élhető legyen ez a világ. Kis lépésekkel is sokat érünk el: légkondi helyett árnyékoljunk (és tűrjünk), rövid távú autózás helyett sétáljunk vagy lehet menni kerékpárral, rollerrel.

A jelen kényelemét a jövő életben maradásáért kell feladni. Én tovább gyűjtögetem az emlékeimet és megpróbálok odafigyelni, takarékoskodni és tisztelettel bánni a környezettel.