A szellemi rugalmassághoz a fizikai aktivitás kell – estébe nyúló művészetpedagógia

Jó dolog zárás után egy galériában kóborolni. Sehol senki, csak az a néhány ember, akivel egy foglalkozáson vagyok. Nem ismerem őket, de az érdeklődési kör összeköt velük, meg az az izgalmas, játékos feladat, amit párokba rendeződve kell megoldanunk.

Három szöveg, amiknek a közös pontját kell felfedezni, és a Műcsarnokban most látható Részben az egész című Baranyay András emlékkiállítás fotóiból választani egy képet, ami hűen visszaadja azt a fogalmat, életérzést, amit a leírtak sugallanak. Ez a játék lényege.

A párommal közösen úgy döntünk, hogy a szövegek az elmúlásról szólnak, és megnézzük, hogy melyikünknek melyik kép adja vissza a nemlét érzését. Aztán megállapodunk egy fotóban, amiről végül elmondjuk, hogy miért ezt gondoljuk a megfelelőnek a halál képi kifejezésére.

Mert, ha nem is vagyunk egy hullámhosszon a képválasztásnál, akkor is áthidalhatók a vélemény- és nézőpont-, vagy ízlésbeli különbözőségek némi rugalmassággal.

És pont erről a rugalmasságról, annak fontosságáról volt szó a játék előtt tartott foglalkozáson a Műcsarnokban, amire pedagógusokat, leendő pedagógusokat és érdeklődőket is vártak.

A 2017 óta félévente tartott Művészetpedagógiai útikalauz kurzusok legutóbbi összejövetelén az egyik előadó, Geisbühl Tünde művészetpedagógus egy érdekes dologra hívta fel a figyelmet. A gyerekek beülnek az iskolapadba, és onnantól kezdve egy nézőpontból látják az iskolai világot az órákon éveken át. Pedig fontos lenne, hogy kimozduljanak ebből a helyzetből, ugyanis a szellemi rugalmasságot a fizikai aktivitással lehet kialakítani, megtartani, fejleszteni. Ez a rugalmasság pedig kreativitással és a vélemény felvállalásával, szabad kifejtésével is együtt jár.

Ezeket a mondatokat hallgatva beugranak a saját iskolás éveim, és rájövök, hogy tényleg csak egy perspektívából láttam az órákon a tanárokat és a többi diákot. Néha akkor váltottam nézőpontot, amikor felszólítottak és ki kellett mennem a táblához felelni.

A véleményemre sem voltak igazán kíváncsiak a pedagógusok, vitadélutánokról, érvek ütköztetéséről pedig szó sem lehetett.

A szerencsésebbek először a középiskolában találkoztak azzal, hogy megkérdezték órán a véleményüket, elmondhatták a gondolataikat, a kevésbé szerencsések a főiskolán, egyetemen szembesültek azzal, hogy érdekli az oktatókat, mit is gondolnak egy adott kérdéskörről. Pedig az ezekhez szükséges szellemi rugalmasságot már kicsi kortól kezdve gyakorolni kell, mert ez nem egy automatizmus, amit bármikor előhívhatunk.

Ezt, hogyan lehet fejleszteni? Például, ha játszik a gyerek egy olyan játékot, amiben egy képhez, a különböző médiák sajátosságait figyelembe véve, kell szöveget alkotnia, vagy ha elképzel egy pöttyös labdát különböző helyeken, mondjuk lakás előszobájában, vagy jósdában, akkor mondja el, mi jut arról az eszébe.

A szabad asszociációk a rugalmasságot, a nézőpontváltó-képességet fejlesztik, és erre nagyon jó a kortárs művészet, ami felszabadítja a gondolkodást.

De vajon a digitális világ segít ebben? A 20 éve épülő digitális térnek számos rossz és jó hatása is van, például jól használva segítheti az oktatást is, adott esetben olyan tananyaghoz, aminek elsajátításához nem kreativitásra, hanem magolásra van szükség, programok lehetnek a gyerek segítségére otthon. Az iskolában pedig az így felszabadult időben a fejlesztésekre jobban lehet fókuszálni.

A foglalkozás másik előadója, Rab Árpád jövő- és trendkutató arról is beszélt, hogy nem használjuk jól az internetet, nem tudjuk kiszűrni a valódi információkat, éppen ezért egy post-truth világban élünk. Az is probléma, hogy a gyerekek a digitális világban elvesztik a tájékozódási képességüket a metakommunikáció, a testbeszéd területén, nem értik meg a másik ember jelzéseit. Hozzá kell tenni, hogy nekem, mint digitális bevándorlónak van fogalmam arról, hogy a testbeszéd hogyan működik, ezzel szemben a minket oly gyakran lesajnáló digitális bennszülötteknek, azaz a fiatalabb korosztálynak, már tényleg kevesebb fogalma lehet erről a számítógép előtt ülve, a telefonját nyomkodva.

Viszont, ha mégis valami rossz irányba indul el, akkor a trendkutatóknak az a feladatuk, hogy ezt kiszűrjék, és felvázoljanak lehetséges megoldásokat arra, hogy más irányt vegyen a nem jónak gondolt trendek.

Fontos része az élményalapú társadalomnak, hogy a tagjainak legyen önismerete, tudják mik az erősségeik, gyengeségeik, tudjanak kulturált módon véleményt ütköztetni. Tapasztalatom az, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hogy a vita tök jó tud lenni, mert az ember fejlődik általa, más nézőpontokat is beemel a gondolkodásába. Az viszont tény, hogy ehhez hús-vér társak kellenek, például egy művészetpedagógia foglalkozáson.