„Ne gondolja senki, hogy az első pofont nem követi újabb” – mondja Tünde, aki tizenegy évvel ezelőtt tudott kiszabadulni a bántalmazó kapcsolatából. A férjével huszonkét évig voltak házasok, abból öt jó évre tud boldogan és jó szívvel visszagondolni. Az utána következő időszak viszont maga volt a pokol. A verésekből a gyerekek is kaptak, végül az ő bántalmazásuk miatt el is ítélték a volt férjet. Tünde azért szerette volna elmondani a történetét, hogy más tanulhasson belőle, vagy ha hasonló helyzetben van, akkor ébredjen rá, mi is történik vele.

„Nagyon könnyű okosnak lennie egy kívülállónak, amikor azt kérdezi: miért nem mentél el, amikor megkaptad az első pofont? – mondja Tünde, aki egy bántalmazó kapcsolatból szabadult 22 év után a 2010-ben kimondott válásával.

A kérdést könnyű feltenni, azonban ezt meglépni, nem olyan egyszerű. Ilyenkor ugyanis a bántalmazott ember retteg. Fél attól, hogy bárhova megy, a bántalmazója utol fogja érni, és fogalma sincs arról, hogy hova menjen lakni.

Tündének meghaltak a szülei, de hozzájuk egyébként sem ment volna vissza, mert nem volt jó a viszonya sem az apjával, sem az anyjával. A szülei folyamatosan részegek voltak, és őt, valamint az öccsét ütötték-verték gyerekkorukban. Akkor szakadt vége a veréseknek, amikor Tünde tizenhat évesen elszökött a XVI. kerületi lakásukból a nagyszüleihez Zuglóba. Addigra már az édesanyja nem élt, csak az apja, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy visszaszerezze a lányát. Azért volt szüksége Tündére, mert, ahogy a nő fogalmaz „kellett neki egy jó cseléd”.

Végül a nagyszüleinél maradhatott, és az érettségit is megszerezte. Ekkor már ismerte a későbbi férjét, akivel elhatározták, hogy az érettségi után össze is házasodnak. „A mamáéknál kezdtük az életünket, de így utólag azt gondolom, hogy ez a házasság csak egy menekülés volt. Feledni akartam mindent és azt hinni, hogy nekem nagyon jó életem lesz innentől kezdve.”

Tanulhattak volna a múltból

Mivel mind a ketten bántalmazó családban nőttek fel, Tünde férjét rendszeresen szíjjal verte az apja, a nő látott esélyt arra, hogy ők nem fogják elkövetni ugyanazokat a szörnyűségeket, mint a szüleik. „Abban bíztam, hogy mindketten megfizettük a tanulópénzt, ezért másképpen fogunk élni.”

A házasságkötés után öt évig minden jól is alakult, de aztán elkezdődött a mélyrepülés. A férje gondnoki munkát vállalt, így el tudtak költözni egy szolgálati lakásba. A férfi azonban a munka mellett ivott és a játékgépekkel múlatta az időt. Ekkor kezdődtek a bántalmazások.

Tünde szerint az első pár pofonnál még az ember azt gondolja, hogy megérdemelte, mert biztos valamit nem jól csinált. „Nem úgy takarítottál, nem úgy főztél, ahogy kellett volna, ezért megérdemelted, amit kaptál.” De a férj itt nem állt meg, a pofonok után jöttek a durvább dolgok. Ekkor már felmerült a nőben, hogy ez már azért sok, nem lehet, hogy mindig ő a hibás. Akkor jött el az a pont, hogy úgy érezte, lépnie kell, amikor a gyerekeket is elkezdte bántalmazni a férje.

Ugyanis Tünde a verések ellenére is reménykedett abban, hogy ahogy fogalmaz, „másnap új nap kezdődik, majd minden jobb lesz, megváltozik a férje és nem veri meg többé.” A remény adott erőt ahhoz, hogy megszülje az első gyermekét, mert abban hitt, hogy a gyerek születése lecsillapítja a férfit. Annak ellenére is bízott a változásban, hogy a terhessége alatt is rendszeresek voltak a bántalmazások, sőt volt olyan is, hogy a férje kizárta a lakásból.

A gyerekszülés sem vetett véget a bántalmazásnak

Sokáig úgy tűnt, hogy be is jött a számítása, ugyanis a baba születése után fél évig nem ütötte meg a férje. „Örült a gyereknek, mindenkinek büszkén mutogatta a babát.” Úgy látszott, hogy minden jól alakul. Sikerült új otthonba költözniük, aminek megvásárlásához ugyan Tünde vette fel hitelt, de legalább a sajátjuk volt.

A fél év letelte után azonban előkerültek a férj haverjai, és elkezdődött az ivászat, ezzel párhuzamosan pedig újabb pofonok csattantak. Visszatért minden a régi kerékvágásba.

Tündében azonban erős volt a vágy, hogy szüljön még egy gyereket, legyen testvére a nagyobbiknak. A remény újból felcsillant, és abban bízott, hogy jobb lesz az életük a második gyerek világra jötte után. „A szülés után azonban sokkal rosszabb lett a helyzet, ekkortól már minden este megvert.”

A nő azzal is szembesült, hogy a nagymamáját már nem lehet egyedül hagyni a zuglói lakásában, ezért magukhoz vették. Így már öten laktak a kétszobás lakótelepi lakásban. A bántalmazások azonban folytatódtak, sőt már a nagymama és a gyerekek is kaptak az ütésekből.

A mindennapos veszekedéseket nem bírták hallgatni a szomszédok, a rendőröket folyamatosan riasztották a családhoz. Arra is volt példa, hogy Tünde hívta őket, amikor már nem bírt a férjével, vagy a gyerekek értesítették az egyenruhásokat, amikor látták, hogy az apjuk veri az anyjukat. A rendőrség nem sokat tudott tenni, egyszer elvitték otthonról a férjet, majd másnap kiengedték, egyébként pedig az volt az álláspontjuk, hogy amig nem folyik vér, nem tudnak mit csinálni.

A gyámhivatal is lépett, ők a gyerekek verése miatt kezdett vizsgálódni, és kiküldtek egy családsegítőt, hogy segítsen rendezni a család életét, de nem sokat tudott tenni a szakember. Tündének azt is felajánlották, hogy védelembe veszik és elköltöztetik egy olyan helyre, ahol nem találja meg a férje. Ez azonban rövid időre, egy hónapra szólt volna, hosszú távon nem jelentett volna megoldást.

Annyi következménye azért lett a veréseknek, hogy a rendőrség végül a gyerekbántalmazás miatti büntetőfeljelentés nyomán elkezdett vizsgálódni.

Az apa szerette volna állami gondozásba adni a gyerekeket

„A gyámhivatalban is folyton noszogattak, hogy lépnem kellene, mert bármit csinálok nem lesz jó, folyamatosan bántani fog a férjem. Végül akkor telt be a pohár, amikor azzal fenyegetett, hogy elvágja a gyerekekével együtt az én torkomat is. Ekkor döntöttem el, hogy elválok, mert attól féltem, hogy a gyűlölettől vezérelve visszafordíthatatlan dolgot fogok tenni.”

Tünde végül beadta a válópert és, amikor megjött az első tárgyalásra az idézés, akkor kapott utoljára verést a férjétől. A bírósági per alatt már soha többet nem nyúlt hozzá. „Viszont a volt férjemnek a rögeszméjévé vált, hogy a gyerekeket állami gondozásba kell adni. Ezt elmondta a gyámhivatalban és a bíróságon. Megindokolni nem tudta a kérését.”

A gyerekek maradtak Tündénél, és a válás lezárulása után a gyerekbántalmazások miatti büntetőperben az az ítélet született, hogy a férjének kell elhagynia a közös lakásukat. Ezt meg is tette.

Tünde azonban szerette volna, ha gyerekei jó kapcsolatot ápolnak az apjukkal, ám erre a nagyobbik gyerek nem volt hajlandó, a kisebbik viszont ragaszkodott volna a férfihoz. „Egy darabig leveleztek, találkoztak. Egyik alkalommal, amikor a volt férjem elvitte láthatásra, elmentek az állatkertbe, de annyira részeg volt, hogy a gyerekről elfeledkezett és ott hagyta. Egy nő telefonált, hogy menjek érte.” Egy darabig még találkoztak, de aztán végleg letett az apjáról a gyerek.

„A mai eszemmel mindenkinek azt tanácsolom, hogy ne várja meg az első pofon után a többit, váljon el. Ne higgye el, hogy másnap jobb lesz. Engem a reményen kívül az is visszatartott, hogy a nulláról kell kezdenem két gyerekkel.”

A szociális rendszer tehetetlen

A nő szerint a már említett anyaotthonban való elhelyezés ugyanis nem lett volna jó és hosszú távon biztonságot adó megoldás nekik. De attól is félt, hogy ha elköltözik a hitellel terhelt lakásból, nem mehet többet vissza, viszont a részleteket fizetnie kell, miközben a férje lakik a közös otthonukban. Azt is sajnálta volna, ha férje az ivászat miatt elkótyavetyéli a lakásukat. Erre minden esély megvolt, mert már az ingóságuk jó részét eladogatta, hogy pénzhez jusson.

Úgy látja, hogy a mai szociális rendszerben nincsenek megoldási képletek arra, hogy egy ilyen helyzetben, hosszú távon hogyan lehet segíteni a bántalmazott embereknek. „Mert nemcsak nők kerülhetnek ilyen helyzetbe, hanem férfiak is. Azt sem értem, hogy miért a bántalmazottnak kell elhagynia az otthonát és miért nem a bántalmazónak.”

Mint mondja, nem tudja magának megbocsátani, hogy nem előbb lépett, és nem vált el korábban. Ugyanis a kisebbik gyereke a verések hatására súlyos mentális sérülést szenvedett, és emiatt öt évig jártak pszichológushoz. A gyerek mind a mai napig fél egyedül a lakásban. Az idősebbik gyerek jobban fel tudta dolgozni a traumákat, de az is biztos, hogy nem múlt el nyomtalanul belőle az az időszak.

A válás után a gyerekbántalmazási ügy is lezárult. A volt férjet végül másfél év börtönre ítélték három évre felfüggesztve.