A környezetemben nem sokat tudnak Iránról, ha szóba kerül, akkor elsősorban a csoda szép perzsaszőnyegeket és a perzsákról elnevezett macskafajtát említik az ismerősök. Pedig ennél izgalmasabb és szomorúbb az ásványkincsekben gazdag állam története. Ebben az ellentmondásokkal teli országban született Saeed Armaghani kosárlabdaedző, aki a hazai kosárlabda történetében másodikként nyert Ronchetti-kupát, a mai Európa-kupa elődjét a Sopron női csapatával 22 évvel ezelőtt. A sikeres edző az életéről, pályafutásáról, a kupadöntő körül kialakult vitáról és a vallásról is beszélt.

Milyen az élet most Iránban? 

Nagyon szegény az ország, az amerikai embargó és a koronavírus-járvány miatt mélyponton van az iráni gazdaság. Nincs pénzük az embereknek, nincs gyógyszer a gyógyuláshoz, az irániak többsége nyomorban él. Ugyanakkor egy szűk réteg nagyon gazdag, és gyakorlatilag nem tud mit kezdeni a pénzével. A hírekben láttam egy képet, arról hogy Teheránban a hajléktalanok a kiásott sírokba fekszenek be a temetőben azért, nehogy megfagyjanak éjszaka. Amikor a testvéreimmel beszélek, akik mindannyian nyugdíjasok, mindig azt mondják, hogy semmire sincs szükségük, minden rendben van. De úgy érzem, hogy a realitás inkább az, hogy az emberek megtanultak együtt élni ezzel a helyzettel. Nem panaszkodnak, teszik a dolgukat. Úgy gondolom, az hogy az ásványkincsekben gazdag Irán eddig jutott, az a mostani rezsim hibája.

Nem sokkal az 1979-es forradalom előtt kezdtél el kosarazni. Miért ezt a sportágat választottad?

Mert a középiskolában a kosárcsapatba sikerült bejutnom. A focicsapatba akartam bekerülni az első évben, de túl fiatal voltam a többiekhez képest, ezért nem válogattak be. Akkoriban Iránban nem volt korosztályos csapat, egy középiskola egy csapatot állított össze, amiben az összes korosztályból beválogattak gyerekeket. Ezek után eldöntöttem, hogy azt a sportot választom, ahol a legkevesebben vannak, és ez volt a kosárlabda. Aztán 14 éves koromban az egyik testnevelő tanár látott bennem tehetséget, és elvitt az egyik kosárlabdaklubhoz. Négy év múlva, 18 évesen már a felnőttválogatott játékosa voltam egészen 32 éves koromig.

Kötelező a sorkatonai szolgálat Iránban, ami két évet jelent. Ilyen hosszú idő távol a sporttól megtörheti egy játékos karrierjét. Hogyan tudtál mégis megmaradni a sportvonalon?

Nem volt egyszerű, de szerencsém volt. Bár nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy ígérték, de végül játszhattam a válogatottban és a hadsereg csapatában is a szolgálat alatt. A két évig tartó katonai szolgálatra 1981-ben, az iraki háború idején hívtak be, és azt mondták, hogy a városban fogok szolgálni. Ehhez képest három hónap kiképzés után egyből a fronton találtam magam, és egy hónapig ott szolgáltam egy nagyon jó barátommal együtt. Aztán a katonaság végén is kivezényeltek egy hónapra a frontra. Szerencsére harcolni nem kellett, bár az ellenség elég közel, 700 méterre volt tőlünk. Gyakorlatilag tartottuk a vonalat.

Hogyan élted meg a háborút?

Menni kellett megvédeni az országot. Az irakiak nagyon hirtelen támadták meg Iránt, és benyomultak 150 kilométer mélységig. Azt használták ki, hogy az 1979-es forradalom után meggyengült, fegyvertelen volt az iráni hadsereg, és elérkezettnek látták az időt arra, hogy megszerezzék az ország ásványkincseit. Az 1979-es iráni forradalom után ugyanis kinyitották a fegyverraktárakat, ahonnan az emberek elvitték a fegyvereket. Az egyik szomszédunk egy tankot vitt haza és leállította a háza elött.

A háború alatt nagyon sokan elvándoroltak, mert nem tetszett nekik, ami Iránban történt, és Európát vagy Amerikát választották. Én is mentem volna, de a szüleim nem tudtak anyagilag támogatni abban, hogy külföldön tanuljak, vagy máshol kezdjek új életet. A háború után a kosárlabda mellett elkezdtem dolgozni egy szállítmányozó cégnél, mivel a sportból nem tudtam megélni. Nem kaptam fizetést sem a klubomtól, sem a válogatottság után, sőt néha még az utazási költségemet is magamnak kellett állnom.

Aztán mégis Magyarországra jöttél. Mi volt a döntés hátterében?

Zsadányi István hívott, ugyanis őt szerződtették szövetségi kapitánynak az iráni férfi kosárlabda-válogatotthoz. Amikor 1985-ban lejárt a szerződése, felajánlotta, hogy jöjjek Magyarországra játszani, mert látta, milyen állapotok vannak Iránban. A szüleim nem igazán örültek ennek, de megértették, hogy ez egy nagy lehetőség.

Az NBI. A-ban játszó műszaki egyetem csapatához, a MAFC-hoz kerültem. De végül nem a műszaki egyetemre mentem, hanem elkezdtem egy fogtechnikus tanfolyamot, majd elvégeztem a külkereskedelmi főiskolát is a játék mellett úgy, hogy a klubot támogató osztrák cég vállalta a tanulásom költségeit. Az iráni válogatottságom is megmaradt, amikor leállt a magyar bajnokság, akkor játszottam a nemzeti csapatban is.

Ilyen keresett végzettségekkel miért lettél edző?

Tudtam, hogy szükség van egy olyan szakmára, ami biztonságos hátteret ad, azzal együtt is, hogy mindig úgy gondoltam, ha befejezem a játékos-pályafutásomat, akkor edzőként fogok dolgozni. Amikor 18 évesen bekerültem az iráni válogatottba, már akkor elkezdtem edzősködni egy klubnál. Nálam egy-két évvel fiatalabb játékosokat edzettem, és az is előfordult, hogy a válogatottban együtt játszottak velem. A klubbal bajnokságokat is nyertünk Iránban.

Magyarországon hogyan alakult az edzői karriered?

A BSE csapatában kaptam edzői állást 1996-ban, miután befejeztem a játékos-pályafutásomat, majd 1997-ben Sopronba hívtak. Nagy siker volt, hogy 1998-ban a GYSEV-Ringa, ma Sopron Basket női csapatával, a magyar kosárlabda történetében másodikként megnyertük a Ronchetti-kupát. Előttünk a BSE-nek sikerült ez a bravúr 1983-ban.

Ez igy nagyon egyszerűen hangzik, pedig a kupagyőzelemig még volt néhány fordulat. Izraeli csapattal játszottátok az elődöntőt, de iráni állampolgárként nem akartál elutazni a Sopronnal, mert féltél, hogy probléma lesz az országba történő beutazáskor, mivel Irán nem ismerte el Izrael államot. Végül mégis mentél a csapattal. Mi volt ennek a története?

Szerencsém volt, mert az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor rajongott a kosárlabdáért és kijárt a Sopron meccseire. Amikor megtudta, hogy gondok vannak a magyar állampolgárságom megadásával, bár adott volt minden felétel és a kérelmem is a hivatalnál volt, három nap alatt elintéztette az összes papírt. Így tudtam elutazni Izraelbe, hogy lejátsszuk az elődöntőt az Elitzur Ramla csapatával. A párharcot végül megnyertük, és a franciák vártak ránk a döntőben.

A kupadöntő sem ment simán, hiszen ezzel párhuzamosan a magyar bajnokság is tartott. Hogyan tudtátok ezt összeegyeztetni?

Nem tudtuk, emiatt vita alakult ki a szövetséggel. A BSE győzelme után évekig a döntő közelébe sem került magyar csapat, éppen ezért úgy írták ki a magyar bajnokságot is, hogy nem vették figyelembe a kupafordulókat. Aztán, amikor a soproni csapat eljutott a döntőig, kértük, hogy két nappal halasszák el a hazai bajnokság elődöntőjét, de nem engedték. Így a kupadöntő szerdai mérkőzése előtt két nappal elődöntőt kellett játszani a Fradival a magyar bajnokságban. Nem a kezdő ötöt küldtem fel, hanem a cseresort, ezért kikaptunk.

Aztán a vereséggel a hátunk mögött, két napra rá a francia Aix-en-Provence-t legyőztük Sopronban. Ekkor még ugyanazon a héten vagyunk, és szombaton volt az a bajnoki forduló, ahol eldőlt, hogy a Fradi vagy a Sopron vívja a döntőt a PVSK ellen. Végül mi győztünk.

A következő hét elején kiutaztunk a visszavágóra Franciaországba, aminek megnyerésére körülbelül 30 százalék esélyt adtam, de végül győztünk.

A mérkőzés előtt a franciák nagyon nagy ünnepségre készültek, egy óriási nagy sátrat készítettek elő az ünnepi vacsorához. Aztán, amikor megnyertük a kupát, a lányok öltönyöstül beraktak a zuhany alá, majd mentünk ünnepelni a sátorba, ahová a franciák már nem jöttek. A buszokkal érkező szurkolóinkat viszont beengedték, így hajnalig tartott a kupaünnep.

A buli után indultunk haza. A határtól rendőri felvezetést kaptunk Sopronig, ahol a főtéren folytatódott az ünneplés.

Milyen eredmény született a magyar bajnokság döntőjében?

Kikaptunk a PVSK-tól, és ezzel a hazai bajnokság is elúszott. Próbáltunk a magyar bajnoki döntő előtt is haladékot kérni, de megint nem kaptunk. Viszont rá egy évre bajnokok lettünk. Sajnos, olyan emberek vezették a Magyar Kosárlabda Szövetségét, akik elsősorban a saját érdekeiket nézték és nem a sportágét.

Egy ilyen sikeres edzőt miért engedtek el Sopronból?

Igazából nem tudom, hogy mi történt a háttérben, a tulajdonos megüzente, ha nem mondok le magamtól, akkor ő fog elküldeni a soproni csapattól. Ez 2000-ben történt. Ezt követően Ausztriába szerződtem három hónapra egy klubhoz. Amikor hazajöttem nyári szünetre Iránba, akkor kaptam az iráni kosárlabda szövetségtől egy felkérést, hogy legyek a válogatott szövetségi kapitánya. Két évig dolgoztam ott, majd egy kinti klubhoz is hívtak edzőnek, de aztán 2003-ban úgy döntöttem, hogy visszajövök a gyerekeim miatt.

Értél el eredményeket az iráni válogatottal?

Nem tudtam olyan sikereket elérni az iráni válogatottal, mint a Sopron csapatával, mivel a nemzeti csapat játékosgárdája nem volt megfelelő. De, próbáltam változtatni, és elkezdtem egy új csapatot építeni 16, 17 és 18 éves kosárlabdázókból. Szeretek a fiatal játékosoknak teret és hitet adni, fejleszteni őket és dolgozni velük, hogy előrébb jussanak a sportkarrierjükben. A munkám gyümölcse azonban csak a távozásom után ért be, ez a csapat lett az iráni kosárlabda aranygenerációja. A gárda Ázsia bajnokságot nyert és az olimpián is részt vett. Mondhatom, hogy én raktam le a siker alapkövét.

Említetted, hogy 2003-ban hazajöttél. Milyen munkát kaptál?

Felkértek egy kosársuli elindítására Budapesten. Teljesen a nulláról építkeztünk, a nagy egyesületek jókat röhögtek rajtunk, de az indulása után négy-öt évvel már az ország egyik, ha nem a legjobb utánpótlásbázisa lett az iskola. Ez persze nemcsak rajtam múlott, hanem az anyagi hátteret megteremtő üzletembereken is. Egyedülálló szemlélettel álltak hozzá az iskola építéséhez. Kérték, hogy dolgozzak ki egy programot az utánpótlásnevelésre attól kezdve, hogyan kell edzeni, technikailag, illetve taktikailag fejleszteni egy 8 éves kosarast egészen 18 éves koráig. Végül ennek alapján kezdtük el a munkát, a kezem alatt dolgozó edzőknek pedig belső továbbképzéseket tartottam, és folyamatosan ellenőriztem, korrigáltam a munkájukat. A XI. kerületben levő sportiskola lett a bázisunk, és a környező iskolákból próbáltunk toborozni fiúkat. A Vasas Kosársulira keresztelt akadémiával végül 15 év után, 2017-ben szakadt meg a kapcsolatom.

Felsorolnál néhány tehetséges játékost a suliból?

Sok játékost adtunk a magyar bajnokságnak és a válogatottnak is, főleg a korosztályos válogatottnak. A 212 centiméter magas Timkó Norbert juniorban országos bajnok volt és a válogatottban is szerepelt, majd Barcelonába ment játszani. Jelenleg itthon kosarazik a második vonalban. A 2000-es születésű Somogyi Ádám is nagyon tehetséges és elhivatott a kosárlabda iránt, egy spanyolországi kitérő után most Debrecenben játszik.

Most az Óbudai Kaszások vezetőedzője vagy. Nem érzed visszalépésnek a Vasas után?

Az óbudai felnőttcsapat majdnem teljesen amatőr, de maximálisan profi hozzáállással dolgoznak. Ugyanakkor igaz, hogy nagy kompromisszumokat kell kötnöm. Tisztában vagyok azzal is, hogy milyen munka mellett sportolni, hiszen ezt csináltam évekig Iránban.

Vannak azonban már sikereink, a külső szemlélők is megállapították, hogy fejlődik a csapat. Idén megerősítettük a gárdát új játékosokkal, és vezetjük a tabellát az NBI. B Zöld csoportban. Ha ez így marad az év végéig, ami egyáltalán nem lesz egyszerű, akkor jövőre feljuthatunk az NBI. B Piros csoportjába, ami után az NBI. A következik. Ott már elsősorban pénzkérdés egy klub sikere, hiszen, aki jobb játékosokat tud vásárolni és megfizetni, az lehet eredményes. A példa kedvéért, hogy az arányokat lehessen érzékelni és nem a pontos számadatokat mondom, egy csapatnak a Zöld csoportban 10-20 millió forint között mozog az éves költségvetése, az NBI. A-ban ez az összeg 200 millió körül van.

Nemcsak akkor akarom kihozni magamból és a csapatból a maximumot, ha az iráni válogatottal vagy NBI.-es csapattal dolgozom, hanem minden helyzetben erre törekszem.

Mondtad, hogy hitet is akarsz adni a tanítványaidnak, ami az esetükben a magukba vetett hitet jelenti. Te a vallásodból merítesz erőt?

Már nem fontos, pedig mélyen vallásos voltam. Az 1979-es forradalom, bár nem annak indult, de az iszlám forradalma lett. A forradalom előtti királyság is diktatúra volt, de akkor az emberek alapvető szabadságjogai megvoltak, és az ország gazdasága működött, özönlöttek a turisták is. A forradalom után a vallásé lett a főszerep, aki pedig nem lett hívő, az például nem kapott munkát. Szinte az összes fiatal vallásossá vált. Én is. De aztán láttam, hogy teljesen más irányba indult el az ország fejlődése, nem az történik, amit ígértek, távolodtunk a demokráciától és az európai értékektől. Amikor pedig Magyarországra jöttem, fokozatosan kezdtem másként tekinteni a vallásra. Most már azt gondolom, hogy próbálok a lelkiismeretem szerint élni, és betartani az alapvető emberi erkölcsi szabályokat.

Nem hiányzik Irán? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, hiszen 24 évesen hagytam el a szülőhazámat. Amikor odautazom, akkor Magyarország hiányzik, és amikor itt vagyok, akkor Irán. Nehéz szabadságot kivenni az utazásra, mert június végéig edzéseket tartunk, júliusban különböző időpontokban pedig továbbképzésekre kell mennem, hogy az edzői munkához szükséges kreditpontokat megszerezzem. Augusztusban pedig kezdődik a felkészülés az őszi szezonra.

Az is visszatart, hogy a szüleim már nem élnek, ugyanakkor a nyugdíjas bátyám és a nővérem, akik hálát adnak az égnek, hogy még meg tudnak élni, várnak engem.

Azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy Magyarország a második hazám vagy talán inkább az első? Iránban ugyanis van egy közmondás, amely úgy szól: „odavalósi az ember, ahova a felesége”, nekem pedig a csodálatos gyerekeim mellett van egy csodálatos feleségem, dr. Paál Emőke, aki nagyon sokat adott, illetve folyamatosan ad a közös életünkbe.

Fotók: Saeed Armaghani