A ’90-es évek elején hagyta el Magyarországot Ildiko Nova illusztrátor, mesemondó, aki most Kanadában él és alkot. Nem szakadt el azért teljesen Magyarországtól, volt már önálló kiállítása szülőhazájában és elkészítette Oláh Károly verseskötetének borítóját is. A roma származású művész elkötelezett a kisebbségi csoportok, nők, gyerekek és az állatok jogainak védelme iránt, és ez megjelenik az alkotásai többségében is. Az életéről, a döntéseiről és a saját bőrén megtapasztalt előítéletekről is beszélt.  

Beválogatták két művedet a kanadai ONE Design csomagolásgrafikai pályázatán a közönségszavazásra bocsájtott 50 alkotás közé. Szerinted nyerni fogsz?

Az online közönségszavazás december 31-ig tart. Naponta lehet klikkelni a kedvenc design-ra. El kell engedjem a „nyerhetnék” miatt érzett stresszt, mert nincs hatalmas követőtáborom. De van már közös munkám a céggel, egy 2018-as képem zsűridíjat nyert, az a csomagolás a rajzommal forgalomban van.

Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Magyarországot és Németországba, majd Kanadába vándorolsz?

Az egykori férjem akarta mindenáron elhagyni Magyarországot, és vele tartottam. Személyes sorsomba könnyen belefért, hogy otthagyjak mindent.

Az utolsók között voltunk, akik a szocialista diktatúrára hivatkozva kértek letelepedést Németországban. A döntéshozók azonban úgy látták, hogy Magyarországon demokratikus változások voltak és a szocializmus békés úton omlott össze, ezért elutasították a menekültkérelmünket. Visszamenni azonban nem akartunk, és Kanada elfogadta a továbbvándorlási kérelmünket. Egy holland ügyvéd intézte, így érkeztünk Torontóba, ahol 19 évig éltem.

Rögös életutat jártál be szülőhazádban. A szüleid elhagytak, nevelőszülőknél nőttél fel egyedül, mivel a testvéredtől elszakítottak. Egy interjúban azt is elmondtad, hogy mentális problémákkal is küzdöttél. Ezek közrejátszottak abban, hogy a művészet felé fordultál?

Nem tudom mi vonzott a művészet felé, a rajzolás természetes időtöltés volt egész életemben. Például egy előadás hallgatásakor mindig firkálok, ezek vezethetnek a későbbi ötletekhez.

Leszoktattak a balkezességről, ez is egyike volt a traumáknak, amelyek már korán mentális problémákhoz vezettek. Persze, ma már tudjuk, hogy a balkezességet hagyni kell. Gyerekként a traumák feldolgozásához egyáltalán nem kaptam segítséget. Egyrészt nem volt ennek kultúrája Magyarországon, másrészt tényleg senkihez sem tudtam bizalommal fordulni.

Az önkifejezés azonban segít a traumák oldásában, a művészettel olyan hidat lehet ácsolni, amellyel elmondható az, ami a szavakkal nem. Az alkotó folyamat olyan relaxációt teremt az agyban, amelynek gyógyító hatása van.

A művészettel igazán 2009 körül kezdtem komolyabban foglalkozni. Torontóban voltak kisebb kiállításaim. Aztán 2011-ben Winnipegbe költöztem, itt találtam több lehetőséget az alkotásra. Részt vettem az ArtBeat Studio 6 hónapos mentálhigiénés támogatás programjában. Ha a traumákkal való gyógyulásról beszélek, akkor köszönetet kell mondanom a bennszülött közösségnek, akikkel a találkozás sorsfordítóvá vált, az értékeikből erőt merítek a személyes vagy közösségi szintű küzdelmeimhez.

Mik ezek az értékek?

A bennszülött közösségek a mai napig olyan értékek szerint élnek, amelyeket a fogyasztói társadalom könnyen félretol. Azon túl, hogy a természet megbecsülése és szeretete a legfőbb érték számukra, a kultúrájukat akkor is megtartjak, ha ez előnytelen számukra. A bennszülött értékek magukban foglalják az élet minden aspektusát, a spiritualitást, a történelmet, a kultúrát, a társadalmi interakciókat, a nyelvet és a gyógyulást.

Ez az elv kimondja, hogy a mai döntéseinket annak tudatában kell meghoznunk, hogy ezek hatni fognak további hét generációra, éppen ezért jó gondviselőnek kell lennünk a földön.

Náluk például nincs irigység, káröröm. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a közösségben mindenki tökéletes, hanem hogy a tanításaikban ezekre összpontosítanak, erre figyelnek. Fontos számukra a „vörös ösvény”-en, a jó úton járni és azon megmaradni.

Autodidakta módon tanultál meg rajzolni, festeni, legutoljára gyöngyökből készített képet készítettél. Mi alapján választod a különböző alapanyagokat a műveidhez?

A különböző technikák és módszerek segítenek legyőzni a kreatív blokkot, de ehhez hozzájárul az is, hogy az érdeklődésem szétszórt. Többféle médium is érdekel. A gyöngyhímzést itt Kanadában tanultam a bennszülöttektől, akik ezt a mai napig művelik. Tárolási hely hiányában abbahagytam a festést, igy tértem át a digitális rajzolásra.

Hogyan tudnád meghatározni a stílusodat? 

Leginkább illusztrátornak, mesemondónak tartom magam. A legfontosabb a figyelem felhívása különböző igazságtalanságokra, és az alulreprezentált csoportok pozitív megjelenítése. A pályázatokra készült munkaimmal újabb kihívásoknak teszem ki magam, ezzel a folytonos fejlődésemet próbálom segíteni. Lehet azt mondani, hogy naiv művész vagyok, hiszen nem végeztem képzőművészetit, de a mai művészet sokunknak ad különböző lehetőségeket.

Jártál a George Brown főiskolára. Mit tanultál ott?

Torontóban a George Brown College kétéves community worker szakán végeztem. Ez olyan szociális gondozót jelent, aki csoportokkal foglalkozik. Emberi jogokról, társadalomból való kirekesztettségről, segítésről, tanácsadásról és csoportfoglalkozások vezetéséről tanultam. Ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba a kanadai bennszülöttekkel és a kultúrájukkal is.

A szakmai gyakorlatomat egy hajléktalan otthonban, majd egy speciális középiskolában töltöttem, az utóbbiban kiemelt tehetségű, problémás és új bevándorló tinédzserekkel dolgoztam. Sok magyar roma kérelmező ügyeit is segítettem 2009 es 2011 között. Felvettem egy kurzust a művészet, mint terápia témakörben is. A figyelmem az aktivizmussal párosuló művészetre összpontosult.

Mi motivál, hogy a kisebbségi csoportokat jeleníts meg az alkotásaidban? 

Engem a kiközösítettség érzése tett empatikussá. Gyerekként mindent kétszer annyira jól kellett csinálnom, hogy egyáltalán észrevegyenek. Egy kisebbségi embernek nincs más választási lehetősége, mint az hogy kiküzdje magát. A nők es gyerekek sorsa iránti érdeklődés személyesen átélt traumákból ered. Ezeken túl, egyre többet hallok a matriarchális vezetés előnyeiről. Az állatvédelem is foglalkoztat, ez nem szorul magyarázatra. Az agresszív iparosítás és a környezetszennyezés sok állat kihalásához vezet.

Volt önálló kiállításod Magyarországon 2009-ben az Én Torontóm címmel. Gondoltál arra, hogy nemcsak egy kiállítás erejéig mutatod meg a munkáidat, hanem hazajössz és itthon folytatod a tevékenységedet?

Nem tervezem a hazatérést. Sajnos sokat hallok a rasszizmusról és az ellenségeskedésről. De ha mégis, akkor kisebb roma közösségek megsegítésében tudnám magam elképzelni.

Szociális munkásként és alkotóként sok hasznos dolgot lehet csinálni, azonban ezek mindig finanszírozási nehézségekbe ütköznek. Nincs a világban elég politikai akarat a hátrányos helyzetűek megsegítésére.

Tetten érhető a rasszizmus Kanadában?

Torontóban a magyar emigráns közösség köréből hallottam vissza „cigányozást” a hátam mögött. Ott egyébként ennél sokkal udvariasabb a különböző nemzetekből álló lakosság. Sajnos itt Közép-Kanadában nap mint nap megtapasztalom a rasszizmust. Az itteni telepes fehérek arra összpontosítanak, hogy mindenáron megtartsák a saját privilégiumaikat. Nem szeretik a bennszülötteket, és ebben, sajnos, a politika is támogatja őket. Ránézésre én sem vagyok „elég fehér”, sokszor engem is megfigyelnek az üzletekben, ahogy az őslakosokat is, hogy nem fogok-e lopni.

Az őslakosok elleni rasszizmusról könyvet tudnék írni. Hasonlóan rossz a helyzetük, mint a romáknak Magyarországon. Az alapvető különbség az, hogy ez a saját földjükön történik velük, aminek a javaiból őket rekesztik ki mind a mai napig. Sokszor nincsen iható vizük, az általános az, hogy ha a szülők nyomorban élnek, akkor a kisgyerekeket elveszik tőlük. Nincs megfelelő nyomozás, sem eljárás az ellenük elkövetett visszaélések ügyében. Én, mint jó szövetséges, az összes tüntetésükön reszt szoktam venni.

Hogyan éled meg a karantént?

A tavaszi-nyári válasz a koronavírus-fertőzésre teljesen ésszerű volt a politika részéről, a krízis miatt járt kisebb segély is az embereknek. Most éppen egy újabb fertőzéshullámban vagyunk. A maszkviselés kötelező és limitálják a csoportos együttlétekkor az emberek számát. A rendeletek azonban tartományonként eltérőek.

Őszintén szólva, nem is nagyon akarok tudni a vírushelyzetről a mindennapok szintjen, mert csak szorongást okoz. Eddig is itthon dolgoztam, ebben nem változott semmi. Az elmaradt kulturális programok miatt viszont bánkódok, mert nagyon hiányzik a kreatív feltöltődés.

Milyen újabb feladatra készülsz?

Szabadúszóként pályázatokra szoktam benevezni, ezeknél sokszor meghatározott témára kell, hogy reflektáljak, a digitális design kategóriában is kipróbálom magam. A karantén annyiból nem hozott sok változást az életemben, hogy amúgy is szűk szociális körben mozgok.

Kiemelt kép: Andrew Lane, Illusztrációk: Ildiko Nova