„Ötéves korom óta tudom, hogy pap szeretnék lenni”

Fehér Zoltán plébániai kormányzó augusztus elején vette át Repcsik Gyula plébánostól az újpalotai Salkaházi Sára templom vezetését. A fiatal papot 2019-ben szentelték fel, dolgozott a XI. és a XIV. kerületben és hosszabb időt eltöltött a Szent István Bazilikában is. Az interjújában beszélt az elhívásról, a cölibátusról és a napjainkban forró témának számító papi visszaélésekről is. (A papi hivatását felfüggesztő XV. kerületi papról ebben a Szótkérek cikkben van szó.)

Mi volt az az elhívás, ami arra késztette, hogy papnak tanuljon?

Papnak lenni több, mint egy egyéni vágy vagy ambíció, vagy egy biztos megélhetést biztosító szakma. Egyébként ez jelenleg hiányszakmának számít. Olyan vágyakozás, amikor az ember azt gondolja, hogy ha nem ezt választja, akkor kevesebb lesz az élete, nem tud kiteljesedni. A mai világunk arra sarkall, hogy válassz a lehetőségek közül, válogasd ki a neked legjobbat. Találd meg magadat. Ötéves korom óta tudom, hogy pap szeretnék lenni. Nagyon jól éreztem magam a templomban, nem akartam hazamenni.

A szülőfalumban, Drégelypalánkon a szentmiséken túl sokat jelentettek nekem az imaórák, a litániák és a közösségi események is. Ahogy felnőttem, rájöttem, hogy ez egy hivatás. Nyolcadik után egyházi gimnáziumba akartam menni. Voltak ambivalensebb érzéseim, mert az osztálytársaim gúnyoltak, mivel visszahúzódóbb, imádságosabb gyerek voltam.

A családja mennyire támogatta a döntését?     

Édesapám oldaláról nem hívő családról beszélünk, de a hivatástudatom, elköteleződésem az ő hitüket is formálta. Édesanyám viszont hívő, rendszeresen jártunk templomba. De inkább az összetartó közösség, a falu hite táplálta a hitemet.

Tisztán emlékszem, hogy négy-ötéves lehettem, amikor egy szombati misén megtörtént az elhívás. Ültünk az első sorban, advent első vasárnapja körüli időszak volt, ment a fűtés a templomban. De annyira zajos volt, hogy az egyik ministránsnak el kellett zárnia. Ahogy elhaladt a tabernákulum előtt, meghajolt, elvégezte a feladatát, majd visszament. Akkor éreztem, hogy én is szeretnék templomi feladatot kapni.

Az édesapja mit szólt ahhoz, hogy a papi hivatást választotta?

Szép út volt ez az édesapámnál. Apám nem volt megkeresztelkedve, a házasságkötésekor vette fel a keresztséget. Nyolcéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Akkor már látszódott, hogy egyházi irányba fogok elindulni, ami ellenérzést váltott ki édesapámban és a családjában. Ezt soha nem mutatta felém, de tudtam. Akkor nyugodott meg, amikor világossá vált számára, hogy diplomás leszek és a céljaim felé haladok a papi pályámon. Elfogadta a döntésemet. A pappá válás ünnepi szakaszainál velem volt. A közösségi életben is részt vesz, de az intézményes hit továbbra is távol áll tőle.

Hol végezte el a képzéseket?

Az érettségivel párhuzamosan már beadtam a kérvényemet Erdő Péter bíboroshoz, aki elfogadta, majd kijelölte, hogy hova menjek egyetemre és mellette a szemináriumi képzésre. Esztergomban végeztem mind a kettőt. Most a doktori iskolát is elkezdem.

A Bosnyák téri templom volt az első papi állomáshelye?

Nem, volt még két állomáshelyem. Az első, diakónusként a XI. kerületi Albertfalvai plébánia volt. A papszentelés után pedig a Szent István-bazilikában kezdtem a papságot. Ott különleges közeg fogadott. Sok jelentős ünnepet Budapest legnagyobb templomában tartják. Kicsi a helyi elkötelezett közösség. Nagyon sok olyan liturgikus forma van itt, ahol csak egyszeri találkozásra van mód. Ekkor kell adni nekik valami olyat, ami építi a hitüket. Az összes eddigi állomáshelyem káplánként, mondhatni, mentorált szakasza volt az papi életemnek. Már papként működtem, de nem igazgattam önállóan egy plébániát.

A pályafutásában igen nagy ugrás a bazilikai szolgálat. Fiatal papként voltak kétségei, félelmei, amikor odakerült?

Voltak, mert magasra került a léc. De sokat tapasztalt, különleges pap irányította a hitéletet az V. kerületben, amikor odakerültem 11 éve. Snell György püspök 33 éven keresztül egy klasszikus plébániai életet szervezett Rákoskeresztúron és egy templomot is felépített a Madárdombon mielőtt a bazilika vezetését átvette, ahol hárman láttuk el a szolgálatot. Egy kezdő pap, egy valamivel tapasztaltabb pap és Snell György.

Hogyan élte meg a találkozást az újpalotai közösséggel a zuglói Páduai Szent Antal templomban végzett szolgálata után?

Nekem is teljesen új a szituáció, mert káplánból lettem plébániai kormányzó. A közösségnek is meg kellett szoknia, hogy az alapító és az építtető plébános, Repcsik Gyula után egy teljesen más karakterű papot kaptak. Az én pozícióm annyiban más, hogy plébániai kormányzóként könnyebben áthelyezhető vagyok, de a jogok és kötelezettségek nagy részben egybeesnek a plébánoséval. Ez az új helyzet nagylelkűséget és nyitottságot kíván.

A templom szelleme is nagyon fontos, de az imahely megépítésével nem fejeződik be a hitéleti munka. A közösséget is folyamatosan építeni, szolgálni kell. Nagyon számít egy pap személye. Vannak hívek, akik egyházmegyei szempontból ugyan Újpalotához tartoznak, de mégis Zuglóba jöttek hozzám gyónni. Amikor meghallották, hogy átjövök Újpalotára, akkor ők is követtek a XV. kerületbe. Az újpalotai hívek kötődnek a templomhoz és a lakóhelyükhöz. Számomra az a legfontosabb, hogy mindenki találja meg Istent. Ebben tudok segíteni a hozzám fordulóknak.

Az már látszik, hogy változatlanul lesznek kulturális programok a templomban. A Hívd meg a papodat egy sörre facebookos kezdeményezés viszont új. Ezt folytatni fogja?

A plébániának közösségépítő és kulturális programoknak is helyt kell adnia. A sörözés ötletet egy nem túl régi kezdeményezésből jött. De hasonló formák régen is léteztek a személyesebb megismerkedésre: a szülőfalumban a plébános vasárnaponként mindig más családnál ebédelt. Ez nem egy potyaebéd volt, hanem ismerkedés a családdal. Ennek egy modern változataként tekinthetünk a Hívd meg a papodat egy sörre programra. Minden olyan kezdeményezésben partner vagyok, ami az egyház és az emberek közötti távolságot lecsökkenti. 

A kommunikáció, a hívekkel való kapcsolattartás terén mennyire tud lépést tartani a mostani trendekkel az egyház?

Az egyház olyan, mint egy anyahajó, nehezen mozdul, de akkor az egész „testével” képes fordulni az új irányba. A Covid egyik hozadéka, hogy az újabb kommunikációs csatornákat volt kénytelen használni a papság. Az egyháznak ott kell lenni, ahol a hívek vannak. A virtuális világ most az a missziós terület, ahol meg kell szólítani a híveket.

Már papnövendék koromban elhatároztam, hogy több közösségi médiumot, hangzó és képes, videós anyagokat fogok készíteni. Az újpalotai templom facebookos közössége jól működik. De ezen túl szeretnék hosszútávon Instagram- és YouTube-, Tik-Tok-csatornát is kialakítani.

Jó példa a Papifrankó, ami tartalmában, megjelenésében és megszólításában is kifogástalan. Ez a csatorna a missziós réteghez szól.

A következő szint viszont az, hogy olyan tartalmat kell gyártani, ami az elköteleződés felé mozdítja el a hallgatót, nézőt. Megmozgatják az embert belülről, távlatot ad, segít az elakadásoknál.

Lassabb a változás ezen a területen, mert kevesebben vagyunk fiatal papok és többen vannak az idősek. Az viszont nagyon fontos, hogy a modernizáció közben ne veszítsük el a meglevő kincseinket.

Milyen kincsekre gondol?

Például a személyes kontaktus, ilyen a lelki vezetés, gyónás. Követjük a pszichológia fejlődését, de azok a megállapítások, amik a pszichológia alapját képezik, már az egyházi írásokban megjelentek. Elég elolvasni a lelki élet klasszikus szerzőitől, például Keresztes Szent János vagy Assisi Szent Ferenc műveit. A szentek ugyanazokat a dolgokat írják le, mint amit a pszichológia most újdonságként tálal. Vegyük például az elköteleződést. A pszichológia is azt tanítja, hogy a felszínesség nem jó, mert nincsenek fogódzók, gyökerek. Meg kell ismerni a lelkünk mélységeit, hiszen az önismeret fontos, ha valaki az elköteleződés útjára lép. Az elakadásnál is körbe kell járni a problémát, meg kell ismerni, nem szabad tabukat támasztani. Az őszinteség az önismeret útja. A pszichológia csak új köntösben mutatja be az örök érvényű, már régen leírt igazságokat.

Ha már említette az önismertet, ahhoz is nagy lelkierő és önismeret kell, hogy egy fiatal felvállalja a cölibátussal járó papi hivatást. A cölibátus eltörlése vagy megtartása állandóan napirenden van. Önnek erről mi a véleménye?

Ez a latin egyház sajátossága, és ez egy olyan kincs, amit érdemes megtartani. Ha hosszú úton is, de elérhető ez a fajta elköteleződés. A döntést meghozatala után az atyában felszabadulnak rétegek és tudja a közösséget olyan módon szeretni, mint amit egy családban megél valaki. Az Istennel való elköteleződésben egyetlen dolgot kér tőlünk az Úr, hogy a szexuális természetű cselekedetek ne éljük ki. A többi, a boldogság, az öröm, a megosztás, az imádságban való mélységek megmaradnak. Annyiban könnyebb az ilyen helyzet, hogy az egyik félben nem csalódhat az ember, mert az tökéletes. A másik félnek kell változnia.

Egy közösség terhét is könnyebb elhordozni így. Az a jó, ha egy pap nem tartja magában a másik ember problémáit, nem akarja megoldani, mert annak kiégés lesz a vége, vagy esetleg talán abúzusok. A kiégés akkor következik be, amikor sok terhet próbál elhordozni egy pap, pedig lenne segítség, ahol ezt eloszthatja.

Mit tesz az egyház az abúzusok elkerülésére? Képes szembe nézni a napvilágra kerülő esetekkel?

Amikor forró témává vált a papi abúzus, akkor felállt az egyházmegyében egy gyermekvédelmi bizottság. Ha bármilyen eset történik, akkor azt kivizsgálják és ha szükséges megteszik az egyházon belüli és a büntetőjogi lépéseket is. Preventív szempontból például a táboroztatásnál a plébános felelőssége a megbízható csoportvezetők kiválasztása. Eddig nem voltak megfelelő formulák az áldozatok kísérésére és nem voltak elégséges egyházi válaszok az abúzusokra. Látok előrelépést, és amit a múltból kiderült, azt megfelelő módon kell kezelni.