Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című első kötete megosztó mű lett. Habitustól függően van, aki nagyon idegesítőnek találja, más pedig minden mondatával egyetért. Mert aki határozott véleménnyel van a világról és mindig érvényesíteni tudja az akaratát, az elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet folyamatos megfelelési kényszerben élni, mindenki előtt megalázkodni és csak arra koncentrálni, hogy elfogadjanak.

A novellákban szereplő kislány és felnőtt nő változata folyamatosan szorong. Pedig a novellákból elénk táruló családi háttér átlagos: a gyerekek tanulására és különóráira odafigyelő szülők, közelben lakó nagyszülők, gondosan kiválasztott katolikus iskola, részvétel a misén minden héten a nagyapával. És mégsem érzi jól magát sem a kislány, sem a fiatal nő, aki egészen Milánóig menekül a rákényszerített szerepek ellen.

„Ez köt minket össze, mondta, a rengeteg szabály, a tiltások és parancsok okozta szorongás emléke, hogy ezt egyedül mi értjük, a tiltás természete, motivációja csak számunkra világos, holott régen, amikor itt rohangáltunk a folyamatos megfelelés közben, a legkevésbé sem értettük, és sokan azóta sem értették meg, vagyis azóta is betartanak minden szabályt, anélkül hogy akár egyszer is elgondolkodtak volna azon, minek.”

A novellákban megszólaló elbeszélő sokszor csak bemutatja az iskolai, családi konfliktusokat, de ettől a nyugodt hangnemtől (nagyon szerettem a stílusát, a sokszor hömpölygő mondatokat, és a választékos szóhasználatot) bennem mindig felébredt a vágy, hogy megvédjem ezt a kislányt, meg a felnőtt változatát is. Hogy elmondjam neki, hogy lehet, sőt kell is nemet mondani annak, aki rád akarja kényszeríteni az akaratát. Mert az nem úgy szeret, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy neki.

„Nem értettem, miért nem örülök annak, hogy az én drága anyám meglátogat a barátnőjével Milánóban, és hoz nekem túrórudit, amikor annyira szeretem azt a rohadt túrórudit és az anyámat, aki felnevelt, etetett, szeretett, én meg azt feleltem neki, ne gyere, kérlek szépen, édesanya, ne gyere, hogy miért, hát azért, mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, idegesít a csodálatos olasz barátom, de bizony, hogy idegesít, de, igenis lehet, mert a seggemben van, mert nem kapok tőle levegőt, és ez nem figyelmesség, édesanyám, nem vagyok nevetséges, igen, tudom, hogy régen szerettem, de az régen volt, most meg az van, hogy idegesít, a figyelmessége, a gondoskodása és az odaadása is, meg aztán régen a vattacukrot, sőt a kakasnyalókát is szerettem, de rendben van, hozzál nekem kakasnyalókát, csendben maradok, csak gyere.”

Az egyes novellák azért mutatják be remekül a kisvárosi mikróközeget és a világváros hangulatát, mert a benne lakó embereken keresztül teszik ezt. Vica néni, a tanítónő vagy Rosalia néni az olasz vőlegény rokona életszerűen varázsolja elénk az adott korszakot és földrajzi helyet, és közben nagyon fájón van benne a szerző magányossága, meg nem értettsége. Hasonlóan Gerlóczy Márton A katlan című regényéhez, itt is sokszor eszembe jutott, hogy a transzgenerációs traumák egyik legjobb feldolgozási módja, ha kiírják magukból az érintettek. Gerlóczy Mártont nem véletlenül említettem (példaként hozhattam volna ezt a témába vágó könyvet is), mivel A katlanban többször előkerül, hogy a barátnője első kötetét szerkeszti, vagyis ezt a novelláskötetet.

Erős első könyvről van szó, és mivel már olvastam Czakó Zsófia második, Szívhang című kötetét is, bizton állítom, hogy ott ugyanez a tehetség jelenik meg, csak egy még szívbemarkolóbb témával.

Az írás eredetileg az olvassatokmindennap blogon jelent meg.