Hogy mi van velünk? Semmi különös. Meséltem, hogy kifestettük Ádámmal a hálószobát? Hát, na hallod, jó kis történet. Szóval közel tíz éve itt lakunk, és valahogy még nem vettük rá magunkat a festésre, pedig azért a három gyerek mindent megtett érte. Zsírkrétafreskó az ajtó mellett, meg két éve kiborult a blauburger, azt de sajnáltam, de mindegy, be is áztunk egyszer, szóval borzasztóan nézett ki. Ádám is belátta, hogy most már nem halogathatjuk, jövőre a kicsinél meg a középsőnél is aktuális az iskolából a családlátogatás, szóval eldöntöttük év elején, hogy nyáron festés.

Az alsó szomszéd Icuka mondta, hogy kérdezzük meg a fiát, mert ő szobafestő, hátha tudja vállalni, de mondta a Geri, hogy jövő tavasszal esetleg, de csak mert protekciósok vagyunk az anyukája miatt. Ádám megkérdezte, hogy protekciósan mennyiért vállalná, hát mondott egy olyan árat, hogy csak lestünk, mint hal a szatyorban. Ádám mondta, hogy végül is egy nagyvállalatnál projektvezető, nehogymá’ egy hálószobát ne tudjon kifesteni, csak a megfelelő szervezésen múlik az egész, majd mi megcsináljuk.

Szóval két hónapja nyitott egy exceltáblát, Youtube-tutorialokat nézett a festésről, meg komplett árösszehasonlító-piackutatást végzett, hogy melyik eszköz hol mennyibe kerül. Kitűztük, hogy melyik hétvégén legyen, az egyik gyerek pont osztálykiránduláson volt, a másik edzőtáborban, a harmadikat meg vállalta a tündérkeresztanyja. Péntekre mindketten szabit vettünk ki, az excel azt mutatta, hogy vasárnap estére kompletten végzünk a visszapakolással is. Szóval nekiálltunk a rámolásnak, gondolván nem lehet olyan bonyolult egy 14 négyzetméteres szobát kiüríteni.

Eleinte nagyon boldogok voltunk, mert megtaláltam a fehér pillangós fülbevalóm hiányzó párját, Ádám meg az óratöltőjét, meg az útlevelét. Az mondjuk gáz volt, amikor megláttam azt a borítékot, amiben a kicsi osztálypénze volt, én meg hogy leordítottam az szmk-s anyukát, hogy én tuti odaadtam neki, tényleg, el ne felejtek bocsánatot kérni tőle, meg kifizetni.

Aztán kicsit összevesztünk Ádámmal azon, hogy ő minek tartja az 1985-ös Matchboxait a könyvespolcon, szerinte meg tök felesleges a Kant-Schoppenhauer összehasonlító évfolyamdolgozatomat őrizgetnem, az összes kézzel írt jegyzetemmel együtt. Egy idő után maszkot kellett felvenni, mert olyan porcicák gyűltek össze az ágy alatt meg a kisszekrény mögött, hogy majdnem szilikózist kaptunk, de kipakoltunk mindent.

Akkor mentem először a közeli festékboltba, mert rájöttünk, hogy a Marci bácsitól kölcsönkapott festőhengereket úgy tették el legutóbb, hogy nem volt rendesen kimosva, és összeragadt az egész. Szóval vettem újakat, otthon meg kezdtünk csiszolni meg glettelni. Aztán szombat reggel újra mentem a festékboltba, mert elfelejtettük a falfixet. Nagyon cukik voltak az eladók, adtak egy A4-es papírt, azt volt a címe, hogy „Segédlet értelmiségi amatőr szobafestőknek”, nagyon hasznos tanácsok voltak rajta, vettem még pár dolgot azok közül is.

Aztán délben rohantam le harmadszorra, át sem öltöztem, nehogy bezárjanak, szóval beestem farmershortban meg ujjatlan topban és kértem falfestéket, mert Ádám nem jót vett. Ekkor kaptam törzsvásárlói kártyát és a főnök úr ráírta a saját mobilját, hogy hívjam nyugodtan, ha még bármi kell, még pár órát itt lesz. Aztán elkezdtünk festeni. A mennyezet tényleg eléggé csíkos lett, Ádám azt találta ki, hogy a második réteget keresztbe kell rákenni, hát nem lett jobb. A falfestéknél meg kiderült, hogy nekem volt igazam, jobban fel kellett volna hígítani az alapot, de abban maradtunk, hogy jó lesz ez a kicsit erős szín, mert tuti nem látszik majd a zsírkréta alóla.

A festékcég marketingeseit meg innen is üdvözlöm, a „halvány orchidealila” fantázianév nem tükrözi a valóságot, de legalább trendik vagyunk ezzel az árnyalattal.

Szombat estére elfáradtunk, nem szoktunk hozzá ehhez a fajta fizikai munkához, de gondoltam, kiélvezzük, hogy csak mi vagyunk gyerekek nélkül, meggyújtottam néhány illatgyertyát, de Ádám mondta, hogy inkább kapcsoljak villanyt és hozzam a vietnámi balzsamot, mert meghúzta a derekát és mozogni is alig tud.

Vasárnap elkészült a festés, hát elég egyenletlen lett, bár szerintem az első próbálkozáshoz képest elég jó. Ádám viszont nézni se tudta, azt mondta, hogy ő nem szokott hozzá a kudarcokhoz, a fal meg folyamatosan mutatja, hogy milyen béna volt. Ezen annyira összevesztünk, hogy Erzsike a falszomszédunk átjött, és ajánlotta a lányát, aki pont most végez valamilyen kócs tanfolyamot, és mondta, hogyha gyakorolhat rajtunk, akkor féláron mehetünk hozzá.

El is mentünk Adélhoz, aki kitöltetett velünk néhány tesztet, meg kicsit beszélgettünk, aztán azt mondta, hogy valamilyen közös tevékenységet ajánlana nekünk, például valamilyen fizikai munkát, mint a lakásfelújítás, mert akkor újra összekovácsolódnánk. Na ezen annyira röhögtünk, hogy már meg is volt az összekovácsolódás. Ádám meg mondta neki mikor indultunk, hogy kócs helyett inkább standuposnak menjen, sikeresebb lesz.

Azóta esténként fekszünk az ágyban, Ádám fejben sakkozik a plafont bámulva, mint a Vezércselben, tudod? Én meg az erkélyajtó mellett nézem a középső részt, pont olyan rajta az ív görbülete, mint Pilisszentlászlóról a lefelé menő út. Szeretem ott az erdőt, olyan megnyugtató.

Nálunk ennyi van, ti hogy vagytok? Bevált az új munkahelyed? Mit csinálsz a gyerekekkel a nyári szünetben?

*

Kedves Olvasó! A Szótkérek Magazin újságírói kedvelik a tárcanovella műfaját, ezért az oldalon rendszeresen megjelennek ilyen írások. Ezek zömében aktuális témájú, rövid, könnyed hangvételű cikkek, amiket félig a publicisztika, félig a szépirodalom műfajába sorolnak. A tárcanovella az 1800 években jelent meg a hazai nyomtatott lapoknál, az egyik jeles képviselője Ágai Adolf (1836-1916) volt, aki Porzó álnéven publikált. Mi szeretjük, reméljük önök is szeretni fogják, és továbbra is olvassák majd a kicsit csipkelődős, néha odamondogatós életképeinket!

Ha támogatni szeretné a munkánkat, hogy még több ilyen novellát írhassunk, akkor katt a pólóoldalra. Minden megvásárolt póló a fennmaradásunkat szolgálja.—–> Pólóoldal