Mindig csodáltam az olyan irodalomi tehetségeket, akik egyaránt remekműveket alkotnak lírában és prózában is. Kosztolányi Dezső kiemelkedik közülük is, mert írt maradandó regényt, korát megelőző novellái vannak és újságíróként is megtalálta a hangját.

Érdemes a legismertebb művei mellett azokat is elolvasni, amelyek nem voltak „kötelező olvasmányok”. Horoszkóp című kötetében például korai novelláit gyűjtötték össze. Mikor ezeket írta, már megjelent első, Négy fal között című verseskötete (1907), és rendszeresen publikált újságcikkei is a Budapesti Naplóban és a Hét című folyóiratban. Ezek a novellák sokfélék, van néhány könnyedebb, de általában valamilyen nehézséggel küzdenek a főhősök. Ami szerintem a legjobban jellemző rájuk, az Kosztolányi látásmódja – mintha ő pszichológus lenne, a szereplői pedig a páciensei.

Megoldást a problémáikra nem tud ajánlani, de kristálytisztán láttatja a helyzetüket. Legyen szó sikertelen joghallgatóról, krónikus beteg gyerekről, akinek a betegsége irányítja az egész családot vagy öngyilkosságra készülő lezüllött pincérről, mind-mind tökéletesen rajzolt figurák. Az író már ilyen fiatalon is látta, hogy mit akar megörökíteni, az évek múlásával csak a stílusa finomodott tovább. Ami miatt még élményt jelentett a kötet olvasása, az az időtlensége. Eltelt több mint száz év, és ugyanazokat a bakikat követjük el, ugyanazokat a köröket futjuk és nem tanulunk a hibáinkból. Kosztolányi mintha tükröt állítana elénk ezekkel a novellákkal – jó lenne, ha nem csuknánk be a szemünket.

Az elmúlt hetekben három Kosztolányi kötetet olvastam el. A legnagyobb meglepetés az Elsüllyedt Európa volt – mert regényeit, novelláit kifejezetten szerettem, és mint lírikus is csodaszép műveket alkotott, most sikerült útirajzait és újságban megjelent írásait is megismerni. A rövidebb-hosszabb cikkekből egy igazi európai gondolkozó arcképe tűnik elő. Kosztolányi bármerre járt, észrevette az értékeket, látnivalókat, és az kifejezetten sokat árul el az íróról, hogy mit tartott kiemelésre érdemesnek. Attól, amit és ahogy szemügyre vett, őt magát is megismerhetjük a véleménye tükrében.

Találkozott koronás főkkel és ott volt az utolsó Garibaldi leszármazott temetésén, megjelent a PEN Írószövetség találkozóján és egyszerű kávéházakban, ásatásokon, ismeretlen helyeken – bejárta Európa számtalan városát. Ahogy elsuhan előtte a vonatablakból a táj, mindig észrevett egy kicsi, de az adott országra vagy népre jellemző alakot, tárgyat vagy eseményt. Szeretettel ír, de azt is szépen fejezi ki, ha neki bármi miatt nem tetszik valami. Az emberek sokszor vannak megfigyelései középpontjában, empatikusan, de éles szemmel látja őket. Néha a jövőbe lát, mint például, amikor a telefon dicséretéről ír. Minden karca elegáns, visszarepít egy más értékrend közé. Milyen jó lenne, ha ma is itt lenne és meg tudná írni a véleményét Európáról – mit gondolna, tovább süllyedt?

Néha jó régi klasszikus szerzőket újra levenni a könyvespolcról, mert sokszor addig ismeretlen arcát látjuk meg a szerzőnek. Eddig is tiszteltem Kosztolányi stílusérzékét, a tökéletesen megtervezett műveit és a csodálatos nyelvezetet, amire most a már említett novelláskötet kapcsán is rácsodálkoztam, hogy mennyire jól látta és ábrázolta az emberi pszichét. Amikor a bécsi egyetemre járt, nemcsak filozófiát hallgatott, hanem lélektant is – persze hiába tanult volna erről bármennyit is, ha nincs benne a kíváncsiság és a rá jellemző látásmód.

Első nagyepikai műve az 1921-ben megjelent Nero, a véres költő volt. Ez nem a szokásos történet az őrült uralkodóról, a főszerepben nem a keresztényüldözés és Róma felgyújtás áll (talán csak egy-két mondatban említik), hanem azt az ívet rajzolja meg, hogyan torzítja el a hatalom a személyiséget. Kosztolányi komoly kutatásokat végzett a korszakról, Suetonius és Tacitus műveiből sok részt felhasznált, éppen ezért van, aki történelmi regényként tekinti ezt a művét.

Megértem őket is, mert tényleg elképesztő részletességgel mutat be az író olyan apró részleteket is, hogy mit és hogyan ettek, hogyan öltözködtek, hogy zajlottak a színházi előadások, de szerintem Nero megőrülésének ábrázolása teszi egyedivé ezt a regényt. Tökéletesen mutatja be az anyát és a családi hátteret, Seneca hatását, és hogy és mikor kezd kisiklani a normalitásból. Különösen tanulságos a megjelenés után 101 évvel olvasni, mikor sajnos több, hasonló lelkületű politikus van hatalmi pozícióban szerte a világon.

Az eredeti cikk az olvassatokmindennap.blogspot.com oldalon jelent meg.

Kiemelt kép a szerző felvétele.