Sokkal jobban emlékszem a gyerekkorom ízeire, mint az akkori illatokra. Persze az orromban van az is, ahogy a gondok bácsi megtölti az iskolai olajkályhákat télen, és délelőtt az olajszag terjengett, délután meg a kályha tetején pirított kenyérszelet kicsit odakapott, füstös illata. De erősebb emlék a sokszor feketére pörkölt kenyér íze. Otthon egy alumínium lábosban pirítottuk a szotyit, folyamatosan rázni kellett a gáztűzhely felett, különben megégett. Még forró volt, de már ropogtattuk a héját és próbáltuk csak foggal szétválasztani a magokat. A tízóraira vitt félliteres kakaót kizárólag a zacskóból lehetett meginni, az egyik sarkát kellett óvatosan kirágni.

Finom volt a kakaó, de a legjobb a vége volt: az utolsó kortyok sokkal töményebbek voltak a zacskó alján összegyűlt cukortól és kakaóportól. Közben érezni lehetett a kétes tisztaságú zacskókon a tipikusan savanyú ízt, szállításkor ki tudja mi mindennel találkozott a nagy, műanyag dobozokban. Sokkal ritkábban ihattam kétdecis csokoládés tejet, az volt az igazi kedvenc. Sűrű volt, legalább ujjnyi vastagon állt a négyszögletes doboz alján egy barna réteg, sokáig kellett rázni, majd átdöfni a szívószálat a fólia tetején, és pár nagy korttyal be is szürcsöltük a tartalmát. Otthon is készült csokistej, néhány macskanyelvet kellett felolvasztani meleg tejben.

A házi karamellástejet általában akkor kaptuk, ha fájt a torkunk. Öröm volt nézni, ahogy a kis jénai üvegtálban fortyogott a cukor, majd szépen összekeveredett az óvatosan hozzáöntöttel tejjel. A tejet magában nem szerettem, kivéve a napköziben kapott cukros tejet. Annál már csak a napközis tea volt jobb. Mamika, a világ legkedvesebb konyhás nénije elképesztően finom teát főzött nekünk. Ha már napközi – felejthetetlen volt a piskótakocka csokiöntettel, a tejbegríz, valamint a pásztortarhonya, ez utóbbit sugárban hánytam ki, és azóta sem ettem.

Ahogy most felidézem ezeket a régmúlt ízeket, érdekes módon sokkal több édesség jut az eszembe, mint „rendes” étel. Persze a vasárnapi rántott karaj, a sűrű paprikáskrumpli és a töltött paprika kellemes savanyúsága örök emlék, de mennyivel több desszert és süti jön elő. A közértekben ott volt a vaníliás karika és a pilótakeksz, és nem, nem ilyen ízük volt, mint a ma kaphatóknak. A Terefere túlságosan étcsokis volt, a mézes linzerben imádtam a szegfűszeget, és a piros dobozos, töltelék nélküli zsúrkekszből is bármikor jólesett néhány. A legnagyobb kedvencem a nugátos keksz volt (két zsúrkeksz között egy adag nugátos krém). Az elmúlt években rengeteg embert kérdeztem meg, de senki nem emlékezett a narancssárga-zöld, téglatest alakú dobozra, melynek színezhető zsiráf volt az alján. Már azt hittem, hogy csak álmodtam, amikor végre találtam egy képet az interneten.

De jó lenne újra enni egyet (kettőt, hármat, az egész dobozzal). A töltetlen málnás savanyúcukor nem hiányzik, a kakasos nyalóka túlzott édese és a dianás cukor fogak közötti roppanása sem, a krumplicukrot és a medvecukrot kifejezetten utáltam. Nem szerettem a Kajla csokit sem, a csokoládés Mese sajtot pedig az emberiség elleni bűntettekhez soroltam. A zselés és a konzum szaloncukrot bármikor szívesen látnám karácsonykor, és a búcsúban kapható, semmiféle higiéniai előírásnak meg nem felelő kókusztekercset is jó lenne újra megízlelni. Az egyik kedvencemet a nagypapám készítette nekem, szerintem ennek köszönhető a koffeinfüggőségem. Egy vastagfalú, kávés üvegpohár aljába került egy fújásnyi tejszínhab a habszifonból, erre egy kiskanálnyi kristálycukor, majd egy kiskanálnyi főtt kávé. Körülbelül négy-öt rétegnyi fért egy pohárba, és földöntúli boldogságot okozott, ahogy kikanalazhattam. Jó néha így elmerengeni ezeken az emlékeken. Megédesítik a múltat.

*

Kedves Olvasó! A Szótkérek Magazin újságírói kedvelik a tárcanovella műfaját, ezért az oldalon rendszeresen megjelennek ilyen írások. Ezek zömében aktuális témájú, rövid, könnyed hangvételű cikkek, amiket félig a publicisztika, félig a szépirodalom műfajába sorolnak. A tárcanovella az 1800 években jelent meg a hazai nyomtatott lapoknál, az egyik jeles képviselője Ágai Adolf (1836-1916) volt, aki Porzó álnéven publikált. Mi szeretjük, reméljük önök is szeretni fogják, és továbbra is olvassák majd a kicsit csipkelődős, néha odamondogatós életképeinket!