– Tényleg hazajött a temetésre, el sem hiszem – mondta, és lecsapta kezében levő mosogatórongyot. – Hallod, Rozi? A Nánási unokája hazajött.
A resti koszos ablakán félrehúzta az idősebb, dauerolt hajú nő az elszürkült nejlonfüggönyt és pásztázta a vonatról leszállókat.
– Én is hazajöttem volna a helyében, állítólag a nagyapja mindent ráhagyott.
Az asszony újra kézbe vette a rongyot, és letörölte vele a kopott asztalokat. Szinte csak maga elé mormolta: – Hát azok után, ami történt náluk, én semekkora örökségért nem jöttem volna haza.
A férfi egyenes léptekkel ment a kisváros szélére. Látszott rajta a magabiztos helyismeret, de sokszor eltűnődve nézett egy házat vagy üzletet. Negyedóra múlva már a református templom melletti temetőnél volt, melyet gesztenye és nyárfák árnyékoltak. A bágyadt, kora délutáni napfény átsütött a fák lombjai alatt, két sírásó munkálkodott a patinás, fekete márvány családi sírnál.
– Csak elvitte az ördög az öreget is – szinte köpte a szavakat az idősebb.
– Ne mondjon ilyet, meg volt neki a maga baja – válaszolt a cingárabb. – Azt mondják mindene az egyetlen fiúonokája volt, de fel kellett dobnia a pacskert, hogy az húsz év után hazajöjjön.
– Mit tudsz te erről, még pelenkás voltál, amikor történt. Mekkora balhé volt! Az öreg Nánási rohant a vonat után, elé akart feküdni, hogy ne mehessen el a gyerek, de az egy szál hátizsákkal már rajta volt, vissza sem nézett. Azóta se jött haza, nem is tudom, hol találták meg.
– Hol, hol, hát az interneten. Józsi bátyám, jó lesz így ez a kupac, vagy még lapátoljam?
A temető egyetlen kerti csapjánál két hajlott hátú öregasszony töltögette a befőttesüvegeket és rendezgették benne a tarka kerti virágokat.
– Azt hallottam, hogy csak a szűk család lehet ott a temetésen. Te érted ezt Mariskám, miért nem akarta a Pali, hogy szépen elbúcsúztassuk? Hátha segítették volna az imáink a túlvilágon.
– Pokolra jut úgy is Erzsikém. Ki kíváncsi rá? Megveszekedett természete volt. Csak az Ilusékat sajnálom, tíz éve ápolták, mi mindent kellett nyelniük. Odanéz, az tényleg a Palkó? Tiszta apja, nyugodjék békében, az is ilyen szép szál legény volt.
Az ügyvédi iroda belső szobájába még két széket vitt be a titkárnő, majd kijövet becsukta maga mögött az ajtót.
– Most bezzeg összejött a család, az is, aki már évek óta haragban volt a Nánásival. Jobban jártunk volna, ha átmennek az Arany Kulacsba, itt még a csilláron is lógnak. Ott megtarthatták volna a tort is egyben.
– Á, az öreg mindent előírt, hogy hogyan legyen. Nem lesz se tor, se semmi. Állítólag mindent a Palkóra hagyott, a többieknek meg csak egy-két szántóval szúrta ki a szemét. De majd Rózsika úgy is elmondja, ha befejezte az ügyvéd úr a végrendelet felolvasását.
A férfi dühösen kiáltott a konyhába:
– Hozod már azt a kávét, anyus? Mit zörögsz a kamrában? Leskelődöl?
– Képzeld, idejött a Palkó a házukhoz, de be se ment, csak a fásból hozott egy baltát, és megpróbálta kivágni azt a fát, amit a nagyapja a születésekor ültetett. Tiszta városi lett már, hogy állt a keziben a balta. Aztán néhány ágát felgyújtotta, de csak füstölt. Akkor kapott lángra, ahogy rádobta az ügyvédnél kapott borítékot. Ki se nyitotta! Ki tudja, mit írt benne az öreg.
– Nem a te dolgod. A házat biztos eladják. Az új szomszédunk meg csak jobb lehet, mint a Nánási volt.
– Már megy is, még pont eléri a délutáni vonatot.
A férfi halkan bezárta a kaput, a kulcsot a postaládába dobta, és kezét leporolva elindult az állomás felé.
*
Kedves Olvasó! A Szótkérek Magazin újságírói kedvelik a tárcanovella műfaját, ezért az oldalon rendszeresen megjelennek ilyen írások. Ezek zömében aktuális témájú, rövid, könnyed hangvételű cikkek, amiket félig a publicisztika, félig a szépirodalom műfajába sorolnak. A tárcanovella az 1800 években jelent meg a hazai nyomtatott lapoknál, az egyik jeles képviselője Ágai Adolf (1836-1916) volt, aki Porzó álnéven publikált. Mi szeretjük, reméljük önök is szeretni fogják, és továbbra is olvassák majd a kicsit csipkelődős, néha odamondogatós életképeinket!
