A vékony kamaszlány először a bejárati ajtót vágta be ahogy belépett a lakásba, majd nekicsapódott a hátizsákja a falnak és végül a konyhai szék is feldőlt, mielőtt rá tudott volna ülni. Ügyetlenkedve felállította a széket, rárogyott, közben lecsapta a vaskos kötetet a konyhaasztalra és szinte ráfeküdt.
– Mi a baj, Izuskám?
– Semmi.
A középkorú asszony tovább vagdalta a húst, majd lemosta a kezét és elővett egy vastag falú vasserpenyőt.
– Nagyon éhes vagyok. Ehetetlen volt az ebéd – a lány még a karján hevert, de már az anyját nézte.
– Mit nem ettél ma?
– Fokhagymakrémleves volt. A menza ajtaján sem léptem be. Mit főzöl?
– Steaket sütök.
– Az jó lesz, de ne most ne süsd át, hanem médium legyen, vagy akár raw!
– Rendben, csillagom. Mit olvasol?
– Valami hülye szerelmi történet, az a címe, hogy Alkonyat. A Hannáék adták kölcsön. Folyton vihognak, nem is értem mi olyan vicces.
– Ó, de szerettem, az egyik kedvenc könyvem.
– Tényleg? Apa?
– Megint éjszakás. Alszik. Bár ahogy hazaértél, arra a zajra még a holtak is feltámadtak volna.
– Anyaaa! Ne piszkálj már te is.
– Még ki piszkál, gyönyörűm?
– Senki nem ül mellém, rohadtul unalmas mindig egyedül lenni. Volt ma iskolaorvosi vizsgálat is. A doktornő szerint vérszegény vagyok és kaptam beutalót fogszabályzásra is. Szerinte kórosan sápadt vagyok, mindenképpen menjek vérvételre. Hiába mondtam neki, hogy ez genetika, ti is pont így néztek ki, de szerinte ez így nem jó.
Halkan megreccsent a konyha ajtaja, fiatal, nagyon jóképű férfi dől neki, miközben ásítozva dörzsölgette a szemét. A lány fürgén odaugrott hozzá és átölelte.
– Apa, ne dörgöld a szemed, mert piros lesz! Te is mindig ezt mondod nekem!
– Igazad van Izabella! Gyere ide kislányom. Azt hiszem, lassanként beszélgetünk kellene majd egy-két dologról. Mit szólnál, ha a téli szünetben megismernéd a nagyszüleidet meg a többi családtagod?
– De jó, már nagyon várom! De eddig miért nem mentünk?
– Ööö, most már elég nagy vagy hozzá, kibírod az utat. Erdély elég messze van.
