A kétezres évek első évtizedében barátaimmal számos alkalommal megfordultunk, túráztunk Dél-Tirolban, hála a Vinschgau-régióban, Tanasban élő Lusztig Júlia és férje, Steck Franz vendégszeretetének. A magyar-német házaspár örömmel fogadott bennünket. Utóbb Júlia elmondta, hogy férje, az akkor már ’80-as évei elején járó Franz különösen várta a találkozásokat, mert akkor igazán elemében lehetett. Imádta a hegyeket, a túrázást, és rajtunk kívül már nem igen akadt társa ebben. Franz 2012-ben hunyt el, és tavaly decemberben Júlia is eltávozott közülünk, rájuk emlékezem a cikkben.

Franz és Júlia

„Franci” bácsi élvezettel mutatta meg nekünk a Tanas környéki háromezres csúcsokat – volt, amelyikre ő vezetett fel bennünket –, de vele jutottunk el például a laasi márványbánya belsejébe, majd kapcsolatai révén a helyi márványfeldolgozó üzemet is megtekinthettük. Imádtuk a házban töltött estéket is, amikor a nappaliban lévő könyvespolc előtt – amelyen rengeteg túrakönyv, térkép, alpesi album kapott helyett – beszámoltunk Júliáéknak aznapi élményeinkről, majd az ő javaslataikat is meghallgatva megterveztük a következő napi programot.

Franz 2012-es halála után a húsz évvel fiatalabb Júlia visszaköltözött Magyarországra. Rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, ami a közösségi oldalnak hála majd napi szinten zajlott. Folyamatosan tájékozódott egyesületi tevékenységünkről, programjainkról. Az ezekkel kapcsolatos megosztásokat rendszeresen kommentálta. Tavaly a vírushelyzet előtt találkozhattam vele utoljára; Norvégiáról, az esztergomi olvasókörben Gábor Évivel tartott előadásunkat élvezettel hallgatta, s ez olyannyira tetszett neki, hogy a pár héttel később Sárisápon megismételt vetítésünkre is eljött. Sajnos a vírushelyzet miatti óvintézkedések ezt követően már nem tették lehetővé a személyes találkozót. A nyár folyamán még leveleztünk, tele volt tervekkel, ötletekkel. Aztán egészsége váratlanul megromlott. December elején kaptam a letaglózó hírt; Júlia kórházba került, majd rövid időn belül végleg elaludt.

Az ő társaságukban töltött csodás pillanatokat, illetve dél-tiroli csavargásainkat számos cikkben megírtam már. Júlia és Franz emlékére most hadd elevenítsem fel az egyik kedvenc kirándulásomat. Az alábbi élmények 2005-ből valók, de azt gondolom, hogy még napjainkban is aktuálisak. A cikkben bemutatott Martell-völgy késő tavasztól ajánlott úti cél.

Vakáción a Vinschgauban

Az Alpok óriási kiterjedése számtalan túralehetőséget kínál a természetjárók, hegymászók számára, mégis mindössze néhány tucat tartozik a közkedvelt, úgymond felkapott helyek közé.

Ausztria, Franciaország, Svájc népszerű négyezresei tömegével vonzzák a magashegyek szerelmeseit, míg Olaszország alpesi vidékei a via ferrátákkal teletűzdelt Dolomitok kivételével, méltánytalanul mellőzöttnek tűnnek.

Elmúlt évben kötött ismeretségünkre alapozva barátaimmal és családommal 2005 júniusában ismét hosszabb időt tölthettünk az észak-olaszországi Dél-Tirolban, ahol is időnket – folytatva előző évben megkezdett programunkat – újfent a Vinschgauval (Venosta-völgy) való ismerkedéssel töltöttük (mivel Dél-Tirol eredendően – 1919-ig – Ausztriához tartozott, lakosságának túlnyomó része napjainkban is a németet tekinti anyanyelvének, ami a névadásban is tükröződik. Jóllehet a térképek és útirányjelző táblák többnyire kétnyelvűek, cikkemben az egyszerűség kedvéért az eredeti elnevezéseket használom).

Maga a völgyszakasz a Reschen-hágónál (1507 méter) kezdődik, és Partschinnál végződik, hossza mintegy 75 kilométer, ami tulajdonképpen az Etsch felső folyószakaszának felel meg. Vinschgau hosszanti kiterjedése nem túlzottan jelentős (bár ez is nyilván viszonyítás kérdése), ugyanakkor a két vége közötti szintkülönbség mintegy 1000 métert tesz ki. Sokan ezt a vidéket tartják a Keleti-Alpok legváltozatosabb tájának, amit már néhány mellékvölgy meglátogatása után magunk is elismerhetünk.

Szálláshelyünk, a Laas fölötti hegyoldalba, 1400 méteres magasságba települt Tanas falu volt, amelynél túráinkhoz ideálisabb kiindulópontot aligha találhattunk volna. A látóteret beszűkítő, gleccserekkel koronázott, 3000 métert is meghaladó hegycsúcsok látványa már önmagában elegendő volt egyfajta alpesi „életérzés” megtapasztalásához, de a gleccservízzel táplált locsolófejek szüntelen kerepelése, a frissen kaszált széna illata, tehenek kolompolása még teljesebbé tette az idillt.

Visszahúzódó gleccser

Irány a Martell-völgy

A térképre pillantva a bőség zavarával kellett küszködnünk, amikor a lehetséges túraprogramok közül próbáltunk választani. Házigazdáink – a Magyarországról kitelepült Júlia, és férje Franz – azonban szívesen vállalták az alkalmi túravezetést, ami egyúttal az általuk javasolt programoknak adott prioritást. Így jutottunk el Martelltalba, a Vinschgau számos mellékvölgyeinek egyikébe.

Tanasból gépkocsikkal néhány kilométerre Schlanders városa után, de még Latsch előtt értük el a délre tartó Martell-völgy bejáratát. A völgykapuban fekszik a kicsiny, hangulatos Morter település (730 méter), amelynek fő látnivalója az 1180 körül román stílusban épült Szent Vigilius-templom. De innen rövid gyalogtúra vezet a festői Alsó- és Felsőmontan várromjaihoz.

Magát a Martell-völgyet már a középkortól lakják. 1228-ban 15 lakóépület, 1340 körül pedig már község (Martell) szerepel a leírásokban. Megemlékezhetünk az 1636-os pestisjárványról is, ami a térséget lakatlanná tette, majd ezt követte a napjainkig tartó betelepülés. Az I. világháború – ellentétben a Keleti-Alpok nagy részével – Martelltalt elkerülte (műemlékei nagyrészt sértetlenek maradtak), és itt épültek ki Vinschgauban az első autózható utak. Ezek egyikén, a völgy belsejébe tartó főútvonalon a turistaközpont, Albergo Paradiso felé hajtottunk. Sűrű egymásutánban kicsiny falvakon haladtunk keresztül, amelyekben éppen a tradicionális eperszüret zajlott. Sajnos hiába kértük az egyik, vélhetően kelet-európai vendégmunkást, ő nem adhatott el nekünk a szemlátomást tetszetős terményből (a gyümölcs innen az elosztóba kerül, ahonnan már az üzletekbe szállítják, miközben nyilván jelentősen felmegy az ára).

Az eperföldek után a Zufritt-tavon (Zufrittsee) létesített duzzasztógáton vezetett az út, amelyet a Martell-völgy fő patakjának, a Plimának megzabolázására létesítettek, ugyanakkor elektromos áram termelésére is használják. Maga a tómedence ott jártunkkor, a teljes víz-befogadóképességének körülbelül 20-30 százalékával rendelkezett, ami felettébb kevés csapadékra utal (házigazdáink állítása szerint áprilisban, vagyis majd három hónapja volt utoljára eső). A vízutánpótlás, mint később magunk is meggyőződhettünk erről, a hegycsúcsokon kiolvadó gleccserekből származik. Pedig nem csekély károk fűződnek e jelentéktelennek tűnő patak nevéhez. A jég hirtelen olvadása 1127, 1789, 1855, 1888, 1889-ben hatalmas áradásokat eredményezett, amikor is mintegy 630 ezer köbméter víz zúdult a völgybe. A vízáradatok tucatnyi hidat és házat, valamint egy templomot romboltak le, és több négyzetkilométernyi mezőséget tettek tönkre. A legutolsó vízkitörés 1891 júniusában történt. Ezt követően létesült a már említett gát.

Vízutánpótlás

Gyalogosan az Ortler-csoportban

A szűken vett Martelltal egyes útikönyvek, illetve térképek szerint az Ortler-csoportig tart, vagyis már a fentebb említett Zufritt-tó is kívül esik annak határain. Ám mivel területe morfológiailag és vízrajzilag is szorosan összefügg a felette elterülő hegyekkel (ami egyébként a Stilfser Joch/Stelvio Nemzeti Park része), illetve a róluk leereszkedő völgyekkel (ide vezetnek a Martelltalból kiinduló utak) mi sem teszünk különbséget a megnevezésekben.

Autóinkat Albergo Paradisoban (2088 méter), a felső völgyekbe, csúcsokra vezető turistautak kiindulási helyén hagytuk – egyébként is csak idáig vezet aszfaltos út –, innentől a túrabakancsoké lett a főszerep.

Útvonalunkat, bár jóllehet számos rendkívül jól jelzett ösvény közül lehetett választani, mégis találomra jelöltük meg. Mivel egyiket sem ismertük előzőleg, tulajdonképpen mindegy volt, hogy melyiken indulunk. Azért egyvalamit mégiscsak próbáltunk figyelemmel követni, mégpedig a völgybe alázúduló Plima-patak útvonalát. Szintben emelkedve persze rá kellett jönnünk, hogy ez egy idő után már nem lehetséges, de ekkor újabb csalogató látványosság tűnt fel a távolban.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elnézést kérjek Öntől, kedves olvasó, azért, mert nem tudok pontos leírást adni az általunk bejárt túraútvonalakról. Az igazság az, hogy nem a táblákat figyeltük (a jelzések színe pedig mindenütt piros, csak a számozás eltérő), ugyanis egy-egy látványosság kedvéért többször is ösvényt váltottunk. Erre – vagyis, hogy nem jegyeztük meg az útvonalat – utal a cikk alcíme is. Mindezt lelkiismeret-furdalás nélkül megtehettük, ugyanis a visszavezető utak mindegyike A. Paradisoba vezet (elég volt csak erre figyelni, na és persze arra is, hogy a jelzett útról ne térjünk le).

Kirándulásunk kezdetén egyfajta panorámaúton haladhattunk, egy kitett, de biztonságos ösvényen, amelyről jó rálátásunk nyílt a környező Ortler-, illetve Venezia-csoport 3000 méteres magasságot meghaladó tagjaira.

Szinte minden percben újabb látnivalók kínálták magukat. Fátyolszerűen leszakadó vízesések jobbról és balról, amelyek vize erek, patakok sokaságát indítja útjukra, hogy végül ismét egyesüljenek. A kicsiny patakok vadvirágok ezreit táplálják. Sok faj számunkra ismeretlen, de az enciánt, az éppen nyíló rhododendront és kankalint sikerült beazonosítanunk.

Korábbi, retyezáti és tátrai élményeim köszöntek vissza a látottakban, mintha az Északnyugati- illetve Déli-Kárpátok e két jellegzetes tagját egy kis alpesi beütéssel ötvözte volna a természet. Ez utóbbira utalnak a magasból aláereszkedő néhol még hóval borított, többnyire azonban már „kitakarózott” gleccserek. Egy helyen tisztán kivehető volt, amint a jégfal homlokzata darabokra szakadt, és a tonnás jégoszlopok egymásra billentek.

Útközben több ízben is kicsiny fahídon keltünk át, szomjunkat a patak vizével csillapítottuk, és mivel a hőmérséklet sem igen volt 30 foknál hűvösebb, gyakorta hűsítettük is vele magunkat.

Hétköznap lévén turistával jóformán alig találkoztunk, vélhetően azonban hétvégén sem tolonganak erre az emberek. A természet kizárólag önmagát tudta nyújtani, és ez még inkább feledhetetlenné tette kirándulásunkat.

Fotók: Lieber Tamás